Vidám fiúk az égből

Számít, ki milyen magasra megy fel, miként kivitelezi a flikflakokat (szétnyílik-e a síléc például), és persze hogyan csapódik be a puha hóba (túlságosan lemegy-e a fenék, netán a hát is), mielőtt tovacsúszik. Igen, ez inkább becsapódás, mint leérkezés – végül is tizenötről inkább egy nagy bumm az egész; le a kötött sapkával azok előtt, akik egyáltalán talpon maradnak. (Ha menő térdsebész lennék, az egyéb versenyeken hirdetési felületet vennék, mert ezt ép ízületekkel és porcokkal aligha lehet sokáig bírni…)

Ebben a közegben is születnek olimpiai sampionok, immár 1994 óta. Az egyébként fura, hogy az alapító atyáknak számító norvégok közül sehol senki, az esélyesek között kanadait, oroszt, kínait, továbbá – hoppá! – egy fehéroroszt említenek.
Ami először feltűnik, az a hihetetlen optimizmus. Mindegy, hogy ki mit csinál odafönt, meg idelenn, eszeveszett módon örül. Tisztára mint a kardozóknál. Villan a penge, gyulladnak a lámpák, a két figura meg egyszerre öklözik a bírónak, hátha. Na, itt ez triplán megvan. A versenyző hejehujázik, a két edzője nemkülönben, plusz a nép a tribünön – úgy sugárzik az optimizmus mindenkiről, hogy attól egy láncreakció is beindul.

Az első sorozat után mindenesetre a fehérorosz Dmitrij Dasinszkij vezet, de a kínai Han Hsziao-peng ott van a nyomában, nem is beszélve az orosz Vlagyimir Lebegyevről. Neki egyébként egészen jó kertésznadrágja van, abban ugrik, mondom, laza srácok ezek.
A második etapban már mindenki úgy őrjöng örömében, mintha megnyerte volna az olimpiát, pedig a pontokat még nem is látta. Az egyik edző a domb tetején, a másik az alján szintén a mennybe megy, itt tényleg nem látni szomorú teremtményt.

Mindenesetre fokozódnak az izgalmak, amikor Lebegyev jön, biztos szépen csinálja, mert hatalmas a boldogsága, át is veszi a vezetést. De csupán addig, amíg neki nem rugaszkodik Han. A kínai második gyakorlata is magas pontokat ér, övé a vezető pozíció, már csak Dasinszkij van hátra. A fehérorosz az egyetlen a nagy hármasból, akinek mindkét mutatványa ugyanolyan nagy nehézségi fokú. Végrehajtja, leér, tekintete merő tűzijáték – edzője fejjel a hóban (letérdel a gyönyörtől) –, kiront a nézőkhöz, kezébe ragad egy fehérorosz zászlót, bőszen lengeti, integet, úgy várja a pontokat.

Csakhogy a pontok… Nos, a pontok nem olyan magasak, hogy tovább lobogtassa a vásznat. Dasinszkij arca lehervad, a zászló ráterül, búskomoran. Hirtelen feltűnik Han a színen, őrjöng, ő az olimpiai bajnok (az első kínai férfi az olimpiák történetében). Az a legszebb, amint a kínai szerelésben lévő kanadai edzője nyakába ugrik… Mindenki happy, Dasinszkijt leszámítva (utóbb azt mondja: „Többet vártam, nem gondoltam volna, hogy a kínai által bemutatott ugrással aranyérmet lehet nyerni, de a zsűri kiszámíthatatlan.”). E vidám helyen is akad tehát, akinek a szemébe könnycseppet csal a bánat.
Összességében mégiscsak olimpián vagyunk.