Női változat – akár álmatlanság ellen

Megszólalt az első harmad végét jelző duda, s én nem tudtam megállni, hogy – kitörölvén az álmot a szememből – oda ne forduljak a mellettem szorgalmasan jegyzetelő, tejfelszőke kollégához. „Ön svéd?” „Igen, az vagyok. Miért?” „Ne haragudjon, nem a svédekkel van bajom, sokkal inkább a kanadaiakkal. Ez a női hokidöntő annyira unalmas, hogy az ember elszundikál rajta. Szerintem Salt Lake City óta visszafejlődött a sportág.”
Az ezt követő vita részletezésébe most nem mennék bele, elég az, hogy a svéd kivont karddal védte a mundér becsületét, bár azt kénytelen volt elismerni, hogy a Kanada–Svédország döntő színvonala valóban elmarad a négy évvel ezelőtti, Kanada–Egyesült Államok finálé mögött.
„Nézze meg! – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba. – Mennyivel lejjebb van a súlypontjuk, mint négy éve! Egészen úgy koriznak, mint a férfiak.”

Kit érdekel a súlypont?

Ebben a pillanatban udvariasan megköszöntem az eszmecserét, majd úgy döntöttem, mégsem fejelem ki a miénket a szomszéd közvetítőállástól elválasztó plexifalat. Nyeltem egy nagyot, és elhatároztam, megpróbálom tárgyszerűen értékelni a látottakat.
Tehát: Kanada négy egyre nyerte meg a női hoki történetének harmadik olimpiai döntőjét, a naganói ezüst után sorozatban második aranyérmét begyűjtve. Melody Davidson edzőnő csapata öt lehengerlő győzelemmel, 46–2-es összesített gólkülönbséggel száguldott át a mezőnyön. A pontlista első három helyén kanadai csatárok vannak, Hayley Wickenheiser, a mostani és a négy évvel ezelőtti torna MVP-je 17 pontot – 5 gólt és 12 gólpasszt – jegyzett öt meccsen, ez 3.4-es átlag – őrület! Wickenheiser lett a legjobb csatár, a svéd Kim Martin a legjobb kapus, s az amerikai Angela Ruggiero a legjobb hátvéd, az All Star-csapat pedig így fest: Martin – Ruggiero, Carla McLeod (kanadai) – Maria Rooth (svéd), Wickenheiser, Gillian Apps (kanadai).

Most pedig hadd magyarázzam meg, miért haragudtam a kanadaiakra. Alig néhány perc alatt ütöttek két gólt – az első mosolyra fakasztotta még a női hoki megszállott apostolait is. Gillian Apps keresztbe korcsolyázott balról jobbra a svéd védőharmadban, majd amikor már teljesen kisodródott, „vakon”, fonákkal kapura terelte a korongot, s a pakk az álmélkodó Martin (a torna legjobb kapusa) mellett a jobb sarokba csorgott – majd a tengerentúliak visszavettek a tempóból, holott nyilvánvaló volt, hogy már zsebben az arany, így bátran parádézhattak volna.
Végtére is az a háromezer kanadai, aki durván félig megtöltötte a Palasport Olimpicót, igazán megérdemelt volna a pénzéért valami hokiszerűséget.

Ötvennégy edzőmeccs

Azért ne verjük el a port a kanadaiakon, nem ők tehetnek arról, hogy lekörözték a világot. Eddig az volt a baj, hogy van a két észak-amerikai ország, aztán hosszú szünet, és csak azután következik a világ. Most visszasírjuk a korábban elátkozott múltat: egycsapatosra szűkült az élmezőny az Egyesült Államok válogatottjának összeomlásával.

Davidson asszony – a mackós termetű testnevelő tanár – már-már vicces aprólékossággal készítette fel együttesét az olimpiai tornára. Először is a „kemény mag” – Wickenheiser, a 40 éves Danielle Goyette és még vagy heten-nyolcan – már Nagano előtt összeállt, másrészt az elmúlt egy évben 54 (!) meccset játszott a válogatott. Tavaly márciusban háromhetes összetartásra mentek el a sarkkörön túli Prince Edward Islandre, az edzőnő pedig kémeket küldött a potenciális ellenfelek mérkőzéseire. Ennek az lett az eredménye, hogy a svédeknek minden lépését előre tudták – az amerikaiakkal pedig csak az eredményhirdetésnél találkoztak…

Davidson asszony egészen elérzékenyült a sajtóértekezleten.
„Csodálatos érzés. Azután, hogy a legutóbbi világbajnokságon elbuktuk a döntőt, mindenképpen javítani akartunk. Teljesen mindegy, hogy nem az amerikaiakat győztük le a döntőben. Csak mi tudjuk, mennyi munka van ebben a látszólag sima menetelésben.”
A főnöknő nem fukarkodott a dicsérettel, amikor Wickenheiserről kérdeztük.

„Hayleyt tizenkét éves kora óta ismerem, ennek már tizenöt éve. Ezen az olimpiai tornán nyújtotta élete talán legjobb teljesítményét. Nem sokan tudják, hogy nemrégiben eltörte a jobb kézfejét, s a törött csont még nem forrt össze teljesen. Nyilván óriási fájdalmai voltak, de ő ebből semmit sem mutatott a külvilágnak.”
A világ legjobb női hokisa – aki két éve még a svéd második ligában profiskodott, a férfiak(!) között – elmorzsolt egy-két könnycseppet a szeme sarkában. „Hoszszú volt az aranyéremhez vezető út és rögös, most nem az olimpiai tornára gondolok, hanem a felkészülésre. Az volt a lényeg, hogy kizárjunk minden, kívülről jövő szirénhangot, csak a tervünk megvalósításával foglalkozzunk. Sikerült.”

A tizenöt éves, sikeres pályafutás vége

A világ (valószínűleg) legidősebb női hokisa, a 40 éves Danielle Goyette bejelentette visszavonulását. „Most egy ideig nem akarok semmi másra gondolni, csak élvezni a pillanatot. Alig bírok az érzelmeimmel. Tizenöt éves, sikerekkel teli út végére értem – 1991 óta játszom a válogatottban, s ez volt az utolsó olimpiám. Legszívesebben még mindig kint lennék a jégen, úgy kellett lerugdosni, hogy bejöjjek közétek, fiúk, és nyilatkozzam.”
Peter Elander, a svédek edzője sem volt szomorú az általános vidámság jegyében. „Tele vagyunk tinédzserekkel, ez a csapat Vancouverre lesz igazán jó, akkor már meg akarjuk szorítani a kanadaiakat. Sajnálom, hogy a döntőben megilletődötten hokiztunk, nem tudtuk megmutatni, mire vagyunk képesek valójában. Éppen akkor lendültünk bele, amikor lefújták a meccset. Nem tudom, mi lett volna az eredmény, ha még egy harmadot játszunk…”
Én tudom: nyolc egy.