Egy csillag a pályán, öt csillag a mezén

– Pénteken töltötte be huszonnegyedik életévét. Milyen ajándékot kért szeretteitől?
– Nem kértem én semmit, hiszen mindenem megvan, amire vágytam. Természetesen engem is meglephetnek bármivel, egy kedves apróságnak ugyanúgy tudok örülni, mint mondjuk életem első autójának. De várjon csak, mégis akad valami, amit kérnék: boldogságot az egész világnak.

– Önt mi teszi igazán boldoggá?
– Ha a családommal lehetek, ha edzhetek, ha meccset játszhatok. Más szóval az, ami manapság kitölti a mindennapjaimat. Korábban, nem tagadom, nem voltam annyira kiegyensúlyozott, mint most, voltak problémáim, ám ezekről már felesleges beszélni, mivel úgy érzem, ismét a régi vagyok.

– Milyen a régi Adriano?
– Olyan, aki önnel szemben ül. Mosolygós.

– Árulja el, melyik nemzet együttese nyeri meg a nyári világbajnokságot? És ha már itt tartunk, meg is indokolhatná, hogy miért Brazília.
– Ó, ez nem úgy megy, hogy csettintek egyet, és máris a nyakamban lóg az aranyérem. Meglehet, mások biztosak a sikerünkben, én azonban nem venném a bátorságot, hogy kijelentsem: Brazília végez az élen. Csak remélni tudom, hogy nem lesz jobb csapat a miénknél. Kétségkívül jók az esélyeink az újabb diadalra, de tisztában vagyunk vele: jó néhány válogatott nem azért repül Németországba, hogy második legyen.

– Tegyük fel, a selecao zár ezüstérmesként.
– Ezt felejtse is el azonnal! Azt akarja, hogy hazámban nemzeti gyász törjön ki?! Brazília eddig ötször volt világbajnok, az elsőséghez van szokva.

– Vegye úgy, hogy nem szóltam. Ami viszont érdekelne: az idei részvétel szempontjából mit sem ért, hogy Brazília a címvédő; hogy tagja lehessen a harminckettes élmezőnynek, kvalifikálnia kellett magát a tornára. Képzelem, hogy örültek ennek.
– Semmi bajunk sem származott abból, hogy pályára kellett lépnünk. Sőt: a hasznunkra vált, hogy fiatal csapatunk tétmérkőzéseken edződhetett. Legalább volt időnk, hogy alaposan megismerjük egymást, hogy öszszerázódjunk, hogy baráti társasággá kovácsolódjunk.

– Hát igen, ha a milanos Kaká meghívja az interes Adrianót az esküvőjére, az már jelent valamit. A futballisták között lévő remek viszony mellett mit említene az együttes erősségeként?
– Hadd ne dicsérjem magunkat. Fogadjon el annyit válaszként, hogy nem vagyunk roszszak, ám még van hová fejlődnünk.

– Ronaldinho, Ronaldo, Robinho, Adriano… Egyik zseni a másik után. De vajon ki ül majd a padra?
– Aki biztosan ott foglal helyet, az a szövetségi kapitányunk, Carlos Alberto Parreira, és az az ő feladata, hogy eldöntse, kit hagy ki a kezdő tizenegyből. Ronaldinho, Ronaldo és Robinho egyaránt klasszis, bízom benne, hogy méltó társuk vagyok.

– Ronaldinhót mindenki a földkerekség legjobbjaként emlegeti. Ön szerint mi teszi őt egyeduralkodóvá?
– Ahhoz, hogy valaki a legjobb legyen a szakmájában, esetünkben a labdarúgásban, minden téren tökéletesnek kell lennie. Nos, Ronnie ilyen, amit ő nem tud, azt nem is érdemes tudni. Ezzel, úgy hiszem, mindent elmondtam.

– Lát esélyt arra, hogy egyszer lekörözze Ronaldinhót?
– Ami tőlem telik, megteszem. Most még ő a „király”, ehhez kétség sem férhet, de talán egy nap majd engem szavaznak meg a legjobbnak.

– A bal lábát azért Ronaldinho is megirigyelhetné. Olvastam, egyesek mágikus erőt vélnek felfedezni eme testrészében.
– Ez jókora túlzás. Nagyokat tudok rúgni, ez igaz, a pontosságra sem lehet panasz, de nap mint nap azért dolgozom, hogy fejlesszem a balost. És közben persze a jobbost is.

– A szabadrúgásokat heti hányszor gyakorolja?
– Minden edzés végén legalább harminc, de inkább ötven alkalommal. Úgy érzem, rám is fér a különedzés.

– A brazil válogatottban a hetes mez az öné. Nem viselné szívesebben a kilencest vagy a tízest?
– A hetes az, amelyet most megérdemlek. Ha majd jobb leszek, megkapom a kilencest vagy a tízest. Egyébként nem pályázom egyik dresszre sem, maximálisan elégedett vagyok a hetesemmel. Szerintem sokan elfogadnák ezt.

– Kedvenc világbajnoki emléke?
– Az a pillanat máig előttem van, amint kétezer-kettőben Cafú lendít egy nagyot, és a magasba emeli a világelsőnek járó trófeát. Természetesen felvételről megcsodáltam Peléék diadalait is, de valahogy Cafú mozdulata maradt meg bennem leginkább.

– Július tizedikére mi a terve?
– Ezt februárban kérdezi?

– Ha megadja a számát, felhívhatom májusban is.
– Szóval, július tizedike? Nagyon boldogan szeretnék ébredni, hiszen az azt jelentené, hogy előző este megnyertük a világbajnoki döntőt. S ha az ébredés boldog lesz, az egész nap azzá válik. Aztán az egész hét, majd az egész hónap.

– Min múlhat a címvédés?
– A szívünkön és Istenen. No meg azon, hogy szépen játszszunk. Mert ha egy brazil csapat szépen játszik, akkor egyúttal eredményesen is.

– A mostani csapatot hová helyezné a „brazil” rangsorban?
– Az élre. Ezt annak ellenére mondom, hogy minden tiszteletem az elődöké.

– No igen, az új mezen, a címer fölött öt csillag virít.
– Ahogy elnézem, jutna hely a hatodiknak is.

---- Tegnap volt 24 éve, hogy Rio de Janeiróban megszületett Adriano. Noha saját bevallása szerint most mindene megvan, gyerekkorában csak álmodott a gazdagságról, mint megannyi honfitársa, fölöttébb szerény körülmények között nőtt fel. Hogy kitörjön, két választása volt: vagy valamelyik dél-amerikai szappanopera-sorozat vagy valamelyik futballcsapat sztárja lesz. Milliókat tett és tesz boldoggá azzal, hogy az utóbbi változat jött be, a példaképeként Zicót emlegető fiatalember ma már brazil ifjak ideálja. Talán azért is, mert eddig a Flamengóban, a Parmában, a Fiorentinában és az Interben is bizonyította, hogy a legjobb barátai között emlegetheti a labdát. Amit a 17 éven aluli brazil válogatottal véghezvitt, arra most felnőttként vágyik: alighanem mindenét odaadná a világbajnoki címért. Aranyérmesként és apaként térne haza Németországból: első gyermeküket a vb idejére várják. Már előttünk a kép: Adriano hol a medáliával, hol a csöppséggel dicsekszik. ---- Bár az Internazionale kétszer is kölcsönadta (előbb a Fiorentinának, később a Par-mának), Adriano ragaszkodik a klubhoz:
„Hallottam a Real Madrid érdeklődéséről, roppant megtisztelőnek tartom, de nem vágyódom el Milánóból. Nagyon sokat köszönhetek az Internek, amikor bajban voltam, a vezetők és a játékostársaim kitartottak mellettem, és ezt sosem feledem. Még azzal sincs probléma, hogy a csapatban kétszer annyi az argentin, mint a brazil (8:4 „oda” – a szerző), legalább naponta megbeszéljük az öltözőben, hogy a világbajnoki döntőt mi vívjuk a nyáron. Habár ennek az olaszok nem nagyon örülnek.”