Aranyat érő három méter plusz

Az ember sohasem tudhatja, melyik esztendő lesz sorsfordító az életében. 1968. február 18-án, 22. születésnapján Németh Angéla – miközben a szezonra meg a vizsgáira készült – még csak reménykedhetett abban, hogy eljut Mexikóvárosba.
„Bekerültem az ifjú tehetségeket összegyűjtő válogatott C-keretbe, köszönhetően annak, hogy az előző ősszel 55 métert dobtam – meséli. – Azzal biztattak, ha minden jól megy, talán ott lehetek az olimpián.”

A kérdőjelek májusban egyenesedtek ki, amikor Mainzban 60,20 méterig jutott. Világranglista-vezető lett és titkos esélyes. Ahogy mondja, ettől a dobástól megjött az önbizalma, ez az eredmény kellet ahhoz, hogy megérezze, mire képes egyáltalán az elitben. Olyannyira, hogy október 14-én, már az olimpián, a második sorozatban 60,36 méterig jutott. Hiába volt még hátra négy sorozat, hiába volt ott a mezőnyben a tokiói aranyérmes román Mihaela Penes és az 1964-ben második Rudasné Antal Márta, azon a versenyen senki sem dobott nagyobbat nála. Olimpiai bajnok lett.

„Nem az lepett meg, hogy nyertem, hanem, hogy senki sem dobott túl, pedig roppant erős volt a mezőny – magyarázza. – Ha előtte mondják, el sem hiszem, hogy négy sorozaton át meg tudom őrizni az első helyet” – magyarázza – most. Akkor, 1968 karácsonyán így beszélt a versenyen történtekről: „Az első dobásom után majdnem 58 méterre szállt a gerely. Ez megnyugtatott, elégedett voltam. Sok versenyemen megfigyeltem, hogy az első általában mindig gyengébb, és a legjobb dobásom között átlagban három méter a különbség. Mexikóban is éreztem magamban ezt a három méter pluszt. Azután, hogy ez a második kísérletre bejött, bevallom, kiengedtem. Éreztem, hogy többet már nem tudom a harci kedvemet felszítani, nem tudok javítani.”

Nem sokkal később, már az év sportolójaként huszonéveseknél ritka bölcsességgel vonta le az olimpia tanulságait. E szerint egy életre megtanulta, hogy a legnagyobbak is legyőzhetők, és tisztában volt a másik oldallal is: „A vereségtől nem véd meg az olimpiai aranyérem… Engem is le fognak győzni jó néhányszor, és erre már most megpróbálom magamat felkészíteni.”

Egy esztendővel később még nem volt szükség az önmérsékletére, hiszen Európa-bajnok lett, Münchenben, 1972-ben viszont már igen, hiszen címvédőként a 13. helyen végzett.
„Így volt igazságos – ismeri el. – Addig jó szokásom volt, hogyha elfáradtam, eltűntem három-négy napra, pihentem. München előtt viszont akármennyire is kifacsart voltam, minden edzés végén rátettem még egy lapáttal. Amikor az olimpia előtt ötvenöt méternél tartottam, biztos volt, hogy két hét alatt nem javulok öt métert. Mégis kivittek. Azt mondták, megérdemlem, ez jólesett.”

Hiába volt sikeres atlétikában, a kosárlabdával nem tudott szakítani, pedig sokan igyekeztek eltiltani tőle, féltették a sérülésektől. Mégis: „Mindig a kosárlabda volt nálam az igazi, közelebb áll az alkatomhoz – magyarázza. – Az atlétika nagyon magányos sport, az igazi öröm csak a tied, ami jó érzés, de a csapat közös, önfeledt boldogságához nem hasonlítható. Ugyanakkor, ha csak kosarazom, biztos, hogy nem lennék olimpiai bajnok. A sors tudja, mit akar…”.

Mexikói győzelme esztendejében kapott diplomát, azóta tanít. Nem megszállott, több annál: szereti, amit csinál.
„Mindig egyetemistákat tanítottam, jó korosztály az övék. Fiatal – na jó, inkább fiatalos – maradok köztük, jó látni, hogy tudják, mit akarnak, ugyanakkor telis-tele vannak jó szándékkal. Azt mondják, én is ilyen voltam… Remélem, maradtam is…”