Boldogan ünnepeltek a tönkrevert olaszok

Sportcsarnoknak nehéz lenne hangzatosabb nevet adni, mint Palasport Olimpico, ám ha a tudósító lebotorkál a hokimeccsek egy részének otthont adó létesítmény sajtószobájába, második világháborús légópincében érzi magát. Hát még ha veszi a bátorságot, és felfedező expedíciót indít a tribün meghódítására! A fénykorát élő Andrássy út 60. kazamatáinak komfortfokozata vetekedhetett e torinói labirintuséval. Háromszor is eltévedek, mire sikerül felkapaszkodnom a kakasülőre. Közben átvágok a vegyes zónán, kissé bizarr belegondolni, itt szerdától olyan földre szállt hokiistenekkel lesz majd alkalmunk eszmét cserélni, mint Joe Sakic (Salt Lake City kanadai MVP-je), Jaromír Jágr (az NHL cseh gól- és pontkirálya), Ilja Kovalcsuk (az orosz csapat főmenedzserének, Pavel Burénak, az egykori „Orosz Rakétának” a reinkarnációja) vagy éppen Teemu Selänne, a „Repülő Finn”.

Öt percig tartott az élesztgetés

De most csak Hayley Wickenheiser, Danielle Goyette vagy Carolina Ouellette adogatja egymásnak a pakkot a jégen – ám jól tessék megjegyezni ezeket a neveket, a női hoki Hall of Fame majdani holtbiztos lakóiról beszélünk.

A csarnok félig üres – gondoljuk mi, ám az itteni pozitivista hangulatban nyilván úgy fogalmaznak a helyi újságírók, hogy jó fél házat regisztrálhattak az olimpiai bajnok és a feltörekvő hazaiak összecsapásán. Bömböl a hangszórókból a zene, pomponos lányok riszálják gömbölyded popsijukat a lépcsőkön, s mindenfelé piros-fehér, juharleveles, „Go, Canada!” feliratú zászlók lengenek.
Mennek is, ne tessenek félni, de úgy, mint a veszedelem. Száztizenkét másodperc elteltével 2–0 áll az eredményjelzőn, 6:53 perc után már 4–0! Ebből a négyből Ouellette kisasszony egymaga hármat vállalt (úgy kell ejteni a nevét, hogy „uejett”, a hangosbemondótól tudom), a kanadaiak úgy hokiznak, mint a hetvenes években a Big Red Machine, abból is a Mihajlov, Petrov, Harlamov összetételű első sor. (Lábjegyzet: Vlagyimir Petrovot épp a napokban választotta be a nemzetközi szövetség a Hall of Fame-be, 102 vb-mérkőzésén csekély 154 pontot izzadt össze a kétszeres olimpiai és kilencszeres világbajnok.)
Kellar Becky, az egyik kanadai bekk könnyedén elsodorja olasz ellenfelét, a másfél fejjel alacsonyabb és húsz kilóval könnyebb signorina mozdulatlanul – látszólag élettelenül – terül el a jégen. Öt percbe telik, mire lelket vernek belé, és sikerül letámogatni a cserepadra.

Hölgyeim, a hoki veszélyes üzem! Ebben a mezőnyben ők is nagyot ütnek a koronggal, s ha a pakk valakit eltalál, akkor aztán csont reccsen, szalag szakad, púp nő. Nem tudom, mi lenne a célszerű, talán technikai és fizikai minimumvizsgát kellene tenniük a résztvevőknek, de ha a világ legerősebb csapata találkozik az egyik leggyengébbel, akkor az nem túl szórakoztató és lélekemelő látvány.

A cserekapus megúszta hét góllal

A második negyed után, 9–0-nál Markus Sparer, a hazaiak mestere lecseréli kapusát, Debora Montanarit és a helyére Luana Frasnellit küldi be. Ő megússza héttel – igaz, egy harmad alatt. A vége 16–0, 66:5 volt a kapura lövések aránya, még leírni is bohózat. Miként a pontszerzők listáját is: Ouellette és Wickenheiser egyaránt három gólt és két gólpasszt jegyez, Cherie Piper hat gólnál asszisztál, még a világ legidősebb és érmekkel legjobban kidekorált hokisa, Goyette is üt egyet. Egy normális tornán a végén számlálnak ennyi pontot a játékosok, nem az első meccs után.

Persze nem akárkik ezek a juharleveles hölgyek. Hayley Wickenheiser például a finn második ligás Kilonummi Salamatot erősítette a 2003–2004-es idényben, ami önmagában nem volna szenzáció, ha nem tudnánk, hogy profi férficsapatról van szó! És bizony ő lett a földkerekség első hölgyhokisa, aki profi férfimeccsen pontot könyvelhetett el.
Ezenkívül a négy évvel ezelőtti, Salt Lake City-i olimpia MVP-je volt, az aranyérmes kanadai válogatott sztárja – melyet 1994, azaz 15 és fél éves kora óta erősít.

A falubeliek közösen béreltek autóbuszt

Goyette, a hokinagymama már több mint száz gólt ütött a válogatott színeiben, 1992 óta képviseli hazáját, és január 30-án – félve írom le, hölgyről lévén szó – betöltötte a negyvenediket. Hétszeres világbajnok, olimpiai arany- és ezüstérmes.
De mindegy is, tovább nem próbálom befolyásolni az olvasót, inkább idézek néhányat a mérkőzés utáni nyilatkozatokból, s tessék eldönteni, menynyire veendők komolyan az ilyesfajta meccsek.
Debora Montanari (az olaszok első kapusa): „Roppantul élveztem a játékot. Tudtuk, hogy nehéz lesz, de boldogabb már nem is lehetnék.” (Tényleg, ahhoz képest, hogy egy harmincast is kaphatott volna…)

Maria Michaela Lettner (olasz csatár): „Örökké emlékezni fogok erre a nagyszerű összecsapásra (…) A falumból ötvenen kibéreltek egy buszt, és eljöttek megnézni, ahogy a kanadaiakkal játszunk. Micsoda élmény! (El tudom képzelni…)
Sabina Florian (az olaszok csatára): „Úgy érzem, nem is voltunk annyira rosszak. Elértük a célunkat. (Gondolom, konkrétan a 0–16 volt az olasz válogatott célja…)