Túl kevesek a túléléshez

Ilyen és ezekhez hasonló hírekről az utóbbi tíz-tizenöt évben kéthetente számolhattunk be. Indoklásként legtöbbször azt mondják a magyar játékosok, hogy „…új edző jött az együtteshez, és más volt az elképzelése”, vagy „…megsérültem, és mire felépültem, már elkezdett nyerni a csapat, az edző pedig nem akart változtatni az összeállításon”.

Nem hisszük, hogy ez minden esetben így van.
Néhány, az ügyben érintett válogatott futballistát arra kértünk, gyakoroljanak önkritikát, és árulják el, miért nem állták meg a helyüket légiósként.

Nem tudott szenvedni

Vincze Ottó nagyon fiatalon, már 16 évesen belekóstolhatott a profi életbe. Négy éven keresztül állt a svájci FC Sion szolgálatában, ám klubja kölcsönadta őt, így Magyarországon folytatta pályafutását. Később viszszatért a Sionhoz, majd a Barcelona B-csapatához került, ahol egy kiállítás miatt (feleslegesen reklamált) alig kapott lehetőséget. A Waldhof Mannheimnél két évig futballozott, míg az első osztályú Cottbusban egy idényt töltött el, de ott már alig játszott.

„Ha egy magyar labdarúgó idő előtt hazatér, annak csakis a mentális gyengeség az oka. Bennem sincs meg az a fajta túlélő képesség, amely az érvényesüléshez szükséges. Svájcban és Németországban edzőim vakon bíztak a tudásomban, de amint jött egy hullámvölgy a csapat életében, elvesztettem a bizalmat, amelyet rendkívül nehéz visszaszerezni. Dárdai Pál példája igazolja, hogy aki hétről hétre összeszorított fogakkal küzd, hosszú távon is megállja a helyét. A Waldhof Mannheim futóedzésein én értem el a legjobb mutatókat, de nem tudtam szenvedni a sikerért. Többször is a könnyebb utat választottam, és inkább Magyarországon akartam játszani.”

Gyötörte a honvágy

Dombi Tibor eddig kétszer próbálkozott idegenlégiósként külföldi bajnokságokban, de mindkétszer visszatért Debrecenbe a Lokihoz.
„Itthon csak kevés csapatnál vannak meg a tárgyi és anyagi feltételek, ezért többen külföldön próbálkoznak. Hollandiában egyedül éltem kint, ezért nehezebben tudtam feldolgozni a vereségeket. Ez igaz a sikerekre is, hiszen győztes mérkőzés után hazamentem az üres lakásba. A honvágy is közrejátszott abban, hogy szerződésem lejártával hazajöttem. Ha Debrecenben nem lennének nyugodt körülmények, ismét belevágnék, ezúttal viszont nem egyedül.”

A munkában hisz

Ő a pozitív példa. A ritka kivételek egyike, hiszen az újabb időkben magyar játékos ilyen sok időt még sohasem töltött el ugyanannál a külföldi csapatnál. Dárdai Pál nem tipikusan magyar labdarúgó. Ám tévedés azt hinni, hogy csupán a tehetségének és szorgalmának köszönheti karrierjét. A középpályás nagyobb mentális erővel, ha úgy tetszik, profibb szemlélettel van megáldva, mint az átlag magyar futballista.
„Amikor annak idején Berlinbe szerződtem, Magyarországon sokan kinevettek. Eleinte nem sokat játszottam, de kitartó voltam, rendesen edzettem, és végül bekerültem a csapatba. Azonban a kedvezőtlen tapasztalataik miatt a nyugati klubok szívesebben szerződtetnek román, horvát vagy szerb játékosokat ebből a régióból. Ők nem adják fel a harcot, megküzdenek a csapatba kerülésért. A magyar játékosok – tisztelet a kivételnek – túl kényelmesek, mert a nagyon gyenge magyar bajnokságban tizedannyi munkával is jól lehet keresni. Ebből a pénzből pedig futja szép autóra, lakásra, és sokaknak ez is elég. ”

Meg sem próbálta

Illés Béla sohasem szerepelt külföldi csapatban. Képessége, átlagon felüli játékintelligenciája alapján mégis ő a kilencvenes évek egyik legjobb magyar labdarúgója.
„Az évek során több ajánlatot is kaptam külföldről, de mindenáron nem akartam belevágni. Előfordult, hogy az MTK vezetői nem tudtak megegyezni az anyagiakban, de megtörtént, hogy én nem akartam elhagyni az országot. Ciprusi és belgiumi középcsapatok kerestek meg, de nem éreztem méltónak ilyen gárdákban szerepelni. A spanyol futball a kedvencem, és mivel szerintem itt van a legerősebb bajnokság Európában, ezért egy kisebb ibériai csapat hívására is rábólintottam volna, bár konkrét ajánlatom nem volt. Mivel saját tapasztalatom nincs, milyen külföldön futballozni, nem tudom, megálltam volna-e a helyem.” ----