Nem akarom elhinni, pedig Gyurasits, Kiss Tamás és Farkas Attila is állítja: 1986 óta nem rendeznek bajnoki kosárlabda-mérkőzéseket a Nemzeti Sportcsarnokban. Azaz hovatovább húsz éve pedig akkor még nem is kezdődött meg a fővárosi kosárlabda lassú, majd egyre rohamosabb, végül drámaivá kulmináló hanyatlása. Legyünk szabatosak: haláltusája.
Morkó István
Morkó István
Ma már nehezen hihető tény, hogy 1986-ig nem nyert vidéki csapat magyar bajnoki címet a férfiaknál, 2005-ben viszont azt kell rögzítenünk, hogy 1998 óta nincs budapesti aranyérmes! Körmend, Szolnok, Székesfehérvár, Kaposvár, Debrecen, majd Kecskemét, Szombathely, Pécs árnyékában elsorvadt a sportág fővárosi változata olyannyira, hogy pillanatnyilag egyedül a MAFC szerepel az élvonalban – de Kangyal "Öcsi", vagyis hát Tibor, végtére is meglett úriemberről van szó, szóval a szakosztály-igazgató úr nem túl optimista a jövőt illetően…
Pedig nagyon is jól emlékszünk a feledhetetlen 1986-os esztendőre, amikor a hasonlóképpen feledhetetlen műegyetemi tótumfaktum, Bokor György – nekünk, ötveneseknek ő is csak Gyuri marad, még ha már túl is jár a hetedik ikszen – vezérletével, no meg e sorok írójának spanyol játékosügynök cimborája kapcsolataival idecsábítottuk Magyarországra az első amerikai profikat! Előbb Sylvester Norris érkezett meg, ez a maga 213 centijével mifelénk meseszerűen termetes, 28 éves legény, aki a repülőtérről futott be – hová is, természetesen a Nemzeti Sportcsarnokba, a Honvéd elleni rangadóra. Öt perccel a feldobás előtt esett be a colos amerikai, körülnézett, majd gyakorlatilag egymaga megverte Gelléréket.
Aztán néhány nappal később megjött a "kicsi", a mindössze 188 centis, 24 éves Brian Pollard, és attól fogva százak jártak a MAFC – nem meccseire, hanem edzéseire! Első megmozdulásaként egy, a gyűrűről felfelé pattanó labdát úgy segítette a helyére, hogy közben a könyöke a vaskarika szélét érintette… Ezt ma úgy mondjuk, hogy tip-dunk, akkor, a létező szocializmus utolsó éveiben csak annyit mondtunk: te jó Isten, ilyen is van?!
Volt bizony, miként olyan is volt, hogy a MAFC kiutazott Athénba Koracs-kupa-mérkőzésre, és legyőzte a kontinens élvonalába tartozó AEK gárdáját. Glatz Árpád edző – Isten nyugosztalja – diadalmas hadvezérként tért haza seregei élén, mert akkor még nem tudta, hogy a visszavágót elbukjuk, és ki-esünk… Ez még nem lett volna tragédia – legfeljebb óriási csalódás –, csakhogy a mester ország-világ előtt megvádolta Norrist, hogy eladta a meccset. Bizonyíték persze nem volt, azóta sincs, viszont a csapategység egyszer s mindenkorra felbomlott. Hamarosan távozott Norris, távozott Pollard, majd Glatz is, jött Kangyal, s – bár nincs ok-okozati összefüggés – a megállíthatatlan hanyatlás…
Akkoriban a Honvéd uralkodott a honi kosárpályákon, sokak szerint a hatalom – de mindenképpen a Magyar Néphadsereg – csapata. A MAFC pedig az ellenállást szimbolizálta, Gyurasits István azonban, visszaemlékezve a három évtizeddel ezelőtti időkre, kézből kontrázza ezt az állítást: "Olyan baráti társaságot alkottunk, amelyhez semmi köze sem volt a hadseregnek, egyszerűen jó volt a Honvédban kosarazni. Igaz, be-besoroztak egy-egy válogatott képességű kosarast, de ha az illető nem akart megragadni nálunk, akkor mehetett isten hírével, a haja szála sem görbült. Pusztán egy erőszakszervezetnek köszönhetően aligha juthatott volna 33 bajnoki címig a Honvéd. Na, de mi van ma? A HM-től egy vasat sem kapunk, nemcsak a kosárlabda-szakosztály, hanem a klub sem, és az a nehezen hihető helyzet állt elő, hogy a Honvédot manapság jobboldali egyesületnek tartják! Na, ennyit arról, melyik volt a hatalom és az ellenzék csapata…"
Nos, ez csak a jéghegy csúcsa, a valamikori örökrangadók két együttese. Az Izzó – később Tungsram – már nincs, jobblétre szenderült a Csepel, a Ganz-Mávag és a BSE is (legalábbis férfivonalon). Hol van már az az idő, amikor tizenegy fővárosi kosárcsapat szerepelt az élvonalban?
Hol van már a tavalyi hó… ---- Egy nosztalgiagála olyan véresen komoly esemény, hogy az ember akkor sem hagyhatja ki, ha nemrégiben esett át egy súlyos aortaműtéten, s hamarosan epeoperáció vár rá. Morgen Frigyesről, az egykori csepeli centerről van szó, aki elárulta, őt már régen rokkanttá százalékolták le – ebből a pályán semmi sem látszott. A valaha oly sokszor megcsodált "égi horog" most is működött, a lepattanó labda úgy hullott a kezébe, mintha mágnes vonzaná, persze egy 208 centis órástól ezt is várta a szakvezetés. Konkrétan Liptay István, az ősz edző, aki jó másfél évtizeddel ezelőtt, története utolsó bajnoki címére vezérelte a Csepelt. A Vasas Izzó veteránjait meggyőző fölénnyel intézték el Morgenék, s aztán következett az est fénypontja, a Honvéd–MAFC örökrangadó.
Az öltözőfolyosón megható pillanatoknak voltunk tanúi. A Münchenből hazaérkező, 22 éve a bajor fővárosban élő Losonczy Árpád, az egykori zseniális Honvéd-center és legalább tíz éven keresztül örök ellenfele, a MAFC-os Ujhelyi Gábor úgy borult egymás nyakába, s olyan hosszan, megilletődötten paskolta egymás hátát, hogy az embernek elszorult a torka. Valószínűleg 22 éve nem látták egymást…
A régi honvédosok közül mindenki ott volt, Gellér Sándor karcsú, mint régen – talán csak a tekintete megtörtebb valamelyest, de hát ezen nincs mit csodálkozni, az élet alaposan megráncigálta a 60-as,70-es, 80-as évek zseniális irányítóját. Zalai visszavonultságában hiába várja az NB I-es csapatok telefonját... Egykori klubtársa, Gyurasits István a Honvéd szakosztályát igyekszik megmenteni, Farkas Attila éppen ezt a gálát szervezte, Horváth Attila tv-kommentátor, vagyis százfelé sodorta az élet az egykori nagy csapatot. A pályán azonban ugyanolyan öldöklő küzdelem folyt, mint 20-25 évvel ezelőtt, s 55–53-ra győzött a Honvéd – ahogy annak idején is szinte mindig nyert. ---- Gellér Sándor (1947, Bp. Honvéd) A maga idejében Európa minden bizonnyal legjobb irányítója, tizenötszörös bajnok a Honvéddal, edzőként pedig a Zalaegerszeget vezette bajnoki diadalra – s mellette a Honvéddal és a zalaiakkal is nyert Magyar Kupát. Napjainkban ő a "németfalusi remete", csak távolról figyeli a sportág történéseit, úgy látszik, olyan jól áll a magyar kosárlabda, hogy lemondhat Gellér szolgálatairól…
Gyurasits István (1946, Bp. Honvéd) Kora egyik legjobb magyar kosarasa Pécsről indult, hogy aztán örökre lehorgonyozzon a Dózsa György úton. "Turpi" centerként kezdte, bedobóként folytatta, most pedig – hoszszú évek óta – a Honvéd szakosztály-igazgatója. Az "Öreg" – ahogy klubtársai a mai napig hívják – alighanem egymaga tartja a víz felszínén a léket kapó hajót, de hogy még meddig, azt ő maga sem tudja.
Kucsera József (1953, MAFC, Bp. Honvéd, Vasas Izzó) Az egyetlen a gála résztvevői közül, aki három csapatban is szerepelt, s nem is rosszul. A masszív center óriási részt vállalt a műegyetemisták 1970-es és 1975-ös bajnoki címéből is. Évek óta a streetballmozgalom szülőatyja, éltetője, azaz manapság is kosárlabdaéletünk meghatározó személyisége.
Losonczy Árpád (1950, Bp. Honvéd) A centerjáték magasiskolája volt, amit a szőke kosaras fénykorában bemutatott – pedig alig érte el a kétméteres magasságot. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt nem volt nála jobb játékos a magyar palánkok alatt – aztán krisztusi korba érve "disszidált" – akkor így mondták –, s meg sem állt Münchenig, ahol ma is tisztes jómódban él. Tizenöt évet bátran letagadhatna a korából.
Morgen Frigyes (1957, Csepel) Fénykorában a maga 208 centijével alighanem az ország legmagasabb centere volt, a "szigetváros" után egy másik Duna-parti klubban, Pakson jeleskedett hosszú évekig. Irigylésre méltó akasztófahumorral mesélte, hogy szászszázalékos rokkant, egy súlyos aortaműtét után és egy epeoperáció előtt. Azért a mostani meghívóra nem tudott nemet mondani…
Salgó András (1951, MAFC) "Osziról" kevesen tudták, hogy valójában András és nem Oszkár – a hetvenes évek népszerű magyar rajzfilmsorozatának címszereplőjéről kapta becenevét. A remek center valaha kultikus figurája volt a hazai kosárlabdapályáknak, manapság viszont nincs köze a sportághoz; tudományos karriert futott be, a Műszaki Egyetem biokémia és táplálkozástani tanszékének vezetője.
Székely László (1958, Csepel) A hirtelenszőke irányító – a bennfenteseknek "Cinóber" vagy "Cinó" – a gyárvárosiak motorja volt, bár 1993 és 1995 között már Budafokon vezetett le. Manapság tanárként – de nem testnevelőként, hanem matematika-fizika szakosként – oktatja a fiatalságot. Sportol is még, de – horribile dictu – nem kosarazik, hanem futballozik. Ami szombat este történt vele: találkozás egy régi szerelemmel.
Ujhelyi Gábor (1952, MAFC) 1983-ban vonult viszsza a "Mesztic", a vajcsuklójú bedobó. Edzőként a Szekszárd és a Szeged női csapatával bajnoki negyedik hely, illetve Magyar Kupa-bronzérem volt a csúcs. Az elmúlt szezon végén közös megegyezéssel távozott Szegedről, s meg sem állt a Nemzeti Sportcsarnokig…
Varga Lajos (1956, Vasas Izzó) A bohém újpesti center "második karrierje" Franciaországban bontakozott ki, ahol a Valenciennes csapatában egészen 1997-ig, azaz 41 éves koráig kergette a labdát. Ha a negyedik ikszen túl is igényt tartottak rá, akkor biztos nem rosszul… Jelenleg súlyos vállsérülés gyötri, ezért csak keveset villantott fel tudásából.