Néha még hátszél is kell az aranyéremhez

Ha közhelyekre akarunk vadászni a mérkőzések utáni nyilatkozatokban, a "játékvezető is hozzájárult az eredmény alakulásához" kitétel mellett biztosan ott van a dobogósok között az "érvényesült a hazai pálya előnye" mondattöredék is. Távol áll tőlünk a szándék, hogy megfejtsük ennek a mögöttes tartalmát, az alábbiakban mindössze arra teszünk kísérletet, hogy a labdarúgó-világbajnokságok 1930 óta íródó történelméből olyan részleteket emeljünk ki, amikor látványos volt a hazai gárda támogatottsága.
Sokat nem kellett várni erre, hiszen már 1934-ben, az olaszországi tornán kirívó esetekre bukkanhatunk. Az olasz-spanyol negyeddöntőben a hazaiak Ferrari szabálytalan góljával csikarták ki az újrajátszást, amelyen a spanyolok szereztek egy gólt (Campanal), csakhogy azt a játékvezető az akkoriban nem használt passzív les (Regueiro állt rossz helyen) miatt érvénytelenítette. Ennyi már elég volt a rendező továbbjutásához, illetve későbbi aranyérméhez.
Az olyan, kisebb futballnemzetek, mint Svédország (1958, ezüstérem, a fantasztikus Hamrin, Gren, Liedholm trióval) vagy Chile (1962, bronzérem) villogásai után 1966-ban ismét nem csupán önerőből sikerült a házigazdának a világ tetejére jutnia. Vitathatatlan, Angliának csodálatos csapata volt, de a Banks - Cohen, J. Charlton, Moore, Wilson - Stiles, R. Charlton, Peters - Ball, Hunt, Hurst összeállítású gárda Bahramov partjelző nélkül bajosan nyert volna a rendes játékidőben 1:2-ről az utolsó negyedórában felálló nyugatnémetek ellen. A ráadás 11. percében Hurst a léc alsó lapjára bombázta a labdát, amely onnan a gólvonal környékére pattant. Videobíró akkor sem volt a futballban, és bár később brit (!) technikusok kimutatták, teljes terjedelmében biztosan nem volt bent a labda, a meccsen a svájci Dienst a szovjet taccsbíró beintésére középre mutatott, és gólt ítélt.
Azért a nyugatnémeteket sem kellett félteni, nyolc évvel később úgy lettek aranyérmesek, hogy a hosszú út utolsó három lépcsője során rendre kaptak egy-egy tizenegyest (más kérdés, hogy Uli Hoeness a lengyelek ellen kihagyta). Ezen a tornán azonban nem ez volt a leginkább arcpirító, hanem az, amint az NSZK inkább bevállalta az NDK elleni presztízsvereséget, mintsem hogy a Hollandiával, Argentínával, Brazíliával nehezített ágon vágjon neki a sorsdöntő szakasznak.
Újabb négy esztendővel később már a magas politika is beleszólt a tornába, Argentínának a katonai junta befolyása miatt szinte kötelező volt nyernie. A légkörből először mi, magyarok kaptunk egy kis ízelítőt, midőn Bertoni gyanús gólt szerzett, Törőcsiket és Nyilasit pedig a finisben kiállította a portugál Garrido. Később a peruiaknak kellett hat gólt kapniuk, csak hogy az esküdt ellenség Brazília helyett Argentína jusson a döntőbe. A hollandok elleni finálé a maga brutális belemenéseivel már maga volt a "kis éji (csont)zene"…
A legfrissebb rossz emlék a 2002-es vb-hez köthető, amikor Dél-Koreát elképesztő erővel tolták be az elődöntőbe a játékvezetők. A nyolcaddöntőben az olaszok egy tizenegyest (Totti esése), egy kiállítást (Totti kapta a lapot az esésért) és egy aranygólt (Tommasi) kérnek számon az indiszponáltan működő - azóta egyébként bíróiskolát nyitó… - ecuadori Byron Morenón. A következő körben az egyiptomi Gandur "csak" két gólt nem adott meg a spanyoloknak, ennyi annullálása kellett ugyanis a dél-koreaiak továbbjutásához. Németország ellen az elődöntőben már egyenlő versenyfeltételek voltak. Ki is estek az ázsiaiak.
Folytatás jövőre Németországban? ---- U ---- A