Szahnin

Részint mentségünkre szólhat a minap véget ért portugáliai Európa-bajnokság minden mást feledtető sorozata, figyelmünket teljességgel lekötötték a világsztárok attrakciói. Ámultunk egy-egy szépségdíjas Ibrahimovic-, Rooney-, Larsson-, Van Nistelrooy- vagy Baros-gólon, a kapusok parádéján; a pergő események drámái, a görögök hőstettei ragadtak magukkal bennünket.Szahnin mégis, mindezek ellenére, illetve mellett, említést érdemel, még ha jószerével azt sem tudjuk, merre található.Ha nem is a világ végén, de meglehetősen kopár, bozótos-sziklás völgyben, Izrael Libanonhoz közel eső északi hegyvonulatai között. Szegény kisváros, poros utak, házainak negyven százalékához még a szennyvízelvezető csatornák sem érnek el. A labdarúgó-létesítményeiről pedig legyen elég annyit megjegyezni, hogy pályája ugyan van, domboldal a lelátója, de stadionnak nevezhető építmény – legfeljebb álom. Legalábbis eddig.Az izraeli válogatottat ismerjük, az ottani bajnokságban megfordultak honfitársaink is, de Szahnin sohasem került címlapokra, sőt rövid híreink közé sem. Kiérdemelte, hogy ezúttal pótoljunk valamit: a közelmúltban az ismeretlen, névtelen amatőregyüttes nyerte meg Izraelben a Nemzeti Kupát. Ez már önmagában is csodának számít, a hamisítatlan sporttörténeti szenzáció ellenben az, hogy az izraeli labdarúgás eddigi változatos történetében ez az első alkalom, hogy arab csapat ünnepelhette a diadalt. Ennek ürügyén eltekinthetünk a második világháborút és a független Izrael megalakítását követő évtizedek vértől átitatott évtizedeinek leírásától, s a bonyolult, eléggé kilátástalan jelenlegi politikai helyzet elemzésétől is. Elegendő, ha a szinte szünet nélküli öngyilkos robbantásokat és válaszként az ellencsapások rengeteg ártatlan áldozattal járó akcióit idézzük fel annak igazolására, hogy nincs béke Izrael és az arabok, mindenekelőtt a palesztinok között.A sport és a labdarúgás mégis, mindezek dacára is szívderítő és reményt keltő kivétel lehet – mint amilyen Szahniné. A városi futballegyüttes arab játékoskeretében tizennégyen képviselik a nemzeti kisebbséget (Izrael lakosságának 18 százaléka, tehát 1.1 millió állampolgár arab – a szerk.), heten zsidók, öten pedig – közöttük egy brazil is található – külföldiek.Nidal Salata, a jobbhátvéd tömören summázta a véleményét az eddig soha meg nem ért nagy győzelemről. "A labdarúgásban megmutattuk, s ez egyáltalán nem okozott semmiféle nehézséget egyikünknek sem, hogy nemes cél elérése érdekében miként lehetséges egységet teremteni – mondta. – Megértés és barátság uralkodik köreinkben, ezt a politikusok képtelenek elérni. Hétköznapi emberek vagyunk pedig, akikben közös a rajongás a labdarúgás iránt. Ez ilyen egyszerű."Kaszim Raja, a városka arab polgármester-helyettese szimbolikusnak nevezi az arab gárda sikerét, de nincsenek illúziói, mint mondja: a győzelem értékes, szinte álomszerű, de hamar feledésbe merül, s lényegében nem változtat sem a megkülönböztetésen, sem sanyarú helyzetükön – pillanatnyi öröm legfeljebb.Talán mégsem csak annyi. Igaz, az nem várható, hogy a nagypolitika akár egy szenzációs sportbravúr révén alapvetően változzon, mégsem becsülhetjük le azt, ami Szahninban történt. Éltetheti a reményt az eredményen túl további két fejlemény is: az egyik, hogy maga Ariel Saron, Izrael miniszterelnöke ígért segítséget egy városi stadion megépítéséhez, a másik pedig, hogy Szahnin az idén kilép az európai színtérre, indulásra jogosult az UEFA-kupában. Játékával a nemzetközi porondon nemcsak futballtudását, különleges egységét mutathatja meg, hanem nevezetes diadala révén emlékeztethet a megbékélésre és a sportbarátság olykor bámulatos erejére is.