Légihíd Athén és Lisszabon között

Igaz, éppen érdeklődőkkel nem lehetett találkozni a Stuart Clarke által készített képek bemutatóján, talán azért, mert a kiállítás utolsó napján sikerült beesni a helyszínre. Vagy talán azért, mert az esti finálé előtt az átlagos portugál a strandon, esetleg az otthon hűvösében hangol az esti döntőre.
Akárhogy is, Clarke projektje, a "The Homes of Football" megér egy-két szót. A fényképész 1989-ben a Hillsborough-ban történt tragédiát követően kezdett el fotózni az angliai stadionokban és környékükön. Elsősorban azokat a pillanatokat – főleg a szurkolók reakcióit – örökítette meg, amelyek a televíziós közvetítések során még véletlenül sem kerülnek fókuszba. A ’90-es évek végén átlépte Anglia határait, és 2002-ben a japán–dél-koreai közös rendezésű világbajnokságon már hivatalos fotósként dolgozott az angol válogatott mellett.

Ment a csapatnak, jöttek a drukkerek

A kiállításon, illetve az egyetemen tapasztalt nyugalom aztán fokozatosan tovatűnik abban a tempóban, ahogyan megközelítjük Lisszabont és a központi részét. A külvárosokban egyre több piros-zöld, illetve kék-fehér drukker tűnik fel. Utóbbiak, a görögök az elmúlt napokban mintha a földből nőttek volna ki, olyan sokan lettek. Már a csoportmérkőzések során is jelentősebb szurkolótáborral büszkélkedő csapat volt az övék, az egyenes kieséses szakaszban aztán csak nőtt a drukkerek száma. Először az elődöntő előtt érkezett egy nagyobb hullám, mintegy megháromszorozva a korábbi háromezres kontingenst. A döntő előtti napokban pedig további 25 chartergép jött Athénból, több mint hatezer futballrajongóval a fedélzetén.

---- A tekintélyes létszám ellenére a kék-fehérek szerényen, mondhatni visszafogottan szerepelnek Lisszabonban. A legtöbben a helyi kiskocsmákban múlatják az időt, néha rázendítenek az övéiket éltető rigmusokra, de akkora ricsajt nem csapnak, mint korábban az angolok vagy az Alvalade XXI-stadionig parádéhangulatban menetelő hollandok.
A helyiek ezzel szemben hangosak. Tulajdonképpen az elődöntőben elért siker óta nem szállnak le az autódudákról, igaz, ha nincs Európa-bajnokság, akkor is hajlamosak a fék helyett ezt használni. A döntő napján vekkert sem kellett felhúzniuk a korán kelőknek, mert a még korábban ébredők és kocsiba ülők csak azért nem a duda megnyomásával kezdték programjukat, mert előbb gyújtást kellett adniuk.
Ugyanakkor megvan a veszélye annak, hogy a nemzet vereség esetén súlyos depresszióba zuhanjon. Nincs olyan portugál, aki ne lenne biztos Figóék győzelmében, és ez az euforikus győzelmi vágy a médiát is utolérte. A televízióban mást sem lehet látni, mint hogy országszerte a fatimai Szentanya szobrocskáját hordozzák a többnyire mélyen vallásos, és ezúttal a válogatott mezét-sálát viselő emberek. Mindenhol feltűnnek a Portugáliát már Európa-bajnokként elkönyvelő transzparensek, az alcochetei őrületről már nem is beszélve.

Elkezdődött az utolsó utazás

A válogatott minden mérkőzésére a Sporting edzőtáborából indul, és a csoportmérkőzések után népszokássá vált, hogy a csapatot a kijárattól egészen a stadionig szurkolók ezrei kísérik. Ezúttal azonban olyan tömeghisztéria alakult ki – nem utolsósorban azért, mert a televíziós csatornák élőben közvetítették a busz útját, előtte pedig többször is élőben kapcsoltak a helyszínen gyakorlatilag őrjöngő szurkolókhoz –, hogy a rendőrség fontolóra vette, módosítja a busz útvonalát, mert az élő sorfalban egyszerűen életveszélyes részt venni.
A portugálok nem sokkal az ország legfontosabb futballmérkőzése előtt úgy érzik magukat, mint akik gólhelyzetbe, mégpedig ordítóan nagy gólhelyzetbe kerültek… ---- Az eddig döntők

1960 Szovjetunió–Jugoszlávia 2:1 – hosszabbítás után
1964 Spanyolország–Szovjetunió 2:1
1968 Olaszország–Jugoszlávia 1:1, 2:0
1972 NSZK–Szovjetunió 3–0
1976 Csehszlovákia–NSZK 2–2, 11-esekkel 5–3
1980 NSZK–Belgium 2–1
1984 Franciaország–Spanyolország 2–0
1988 Hollandia–Szovjetunió 2–0
1992 Dánia–Németország 2–0
1996 Németország–Csehország 2–1 – aranygóllal
2000 Franciaország–Olaszország 2–1 – aranygóllal

Aranykovácsok, avagy Eb-győztes szövetségi kapitányok

1960 Gavriil Kacsalin (szovjet)
1964 José Villalonga (spanyol)
1968 Ferruccio Valcareggi (olasz)
1972 Helmut Schön (NSZK-beli)
1976 Václav Jezek (csehszlovák), Jozef Venglos (csehszlovák)
1980 Jupp Derwall (NSZK-beli)
1984 Michel Hidalgo (francia)
1988 Rinus Michels (holland)
1992 Richard Möller-Nielsen (dán)
1996 Berti Vogts (német)
2000 Roger Lemerre (francia)