Tomasson az olaszokért sír

Jon Dahl Tomasson itáliai fogadtatását egyelőre nehéz elképzelni, de azért az gyanítható, hogy a Milan öltözőjében megkérdezik majd tőle néhányan: ugyan, árulja már el, volt-e valamilyen egyezség a dán és a svéd csapat között a mindkettőjük számára jó, az olaszok számára viszont katasztrofális a 2–2-es döntetlen érdekében.
Ha volt is, és ha Tomasson tudott is róla, a játékán ez nem érződött, lőtt két gólt (az első szépségdíjas volt), robotolt a mezőnyben, arról pedig nem ő tehetett, hogy a svédek kevéssel a lefújás előtt megszerezték azt a gólt, amely miatt hosszú ideig lemoshatatlan lesz a bundagyanú a Dánia–Svédország ütközetről.
"Sajnálom Olaszországot. Szeretem az olasz futballt, rengeteg jó játékosa van az országnak – mondta a lefújást követően a tornán már három gólt szerző dán csatár. – Tudom, hogy a svédek nem szívesen hallják, de azt gondolom, Dánia mellett Olaszország érdemelte volna meg a továbbjutást. Ha nézték a mérkőzést, láthatták, mindent megtettünk a három pontért, nem hiszem, hogy bárkinek problémája lehetne a meccsel. Ugyanakkor csalódott vagyok, mert nem nyertük, és elszalasztottuk a csoportelsőséget. Nem lett volna szabad gólt kapnunk a végén." Ha mással nem, az utolsó mondatával az olaszok is feltétlenül egyetértenek.

>Mint ahogyan arról is alighanem konszenzus születik, hogy Tomasson első gólja pazar volt – 25 méterről nem könnyű ilyen ívben a bal felső sarokba zúdítani a labdát. "Nem láttam, hogy Isaksson kint áll a kapujából. Nagyszerű labdát kaptam Sandtól, és azonnal lőttem" – elevenítette fel idei második Eb-góljának történetét a játékos. A harmadik találata egy lepattanó labdából született, de legalább olyan fontos volt, mint az első, hiszen végső soron ez hozta meg a továbbjutást a dánoknak. "Az alapvető célt már elértük, remélem, a következő meccsünkön olyan teljesítményt nyújtunk, amilyet a dán nép vár tőlünk. Azaz: nagyszerűen futballozunk" – mondta Tomasson.
A csatárnak igazából már csak válogatott szinten kellene valamit – legalábbis egy érmet – nyernie, hiszen klubcsapataival gyakorlatilag mindent besöpört. Bár a sikersorozat döcögősen indult, hiszen 1998-ig a Heerenvennel (pedig 78 meccsen 37 gólt rúgott), majd az őt mindössze egy évig foglalkoztató Newcastle Uniteddel sem ért el jelentős diadalt, az 1998–99-es évadtól, első feyenoordos idényétől beindult a szekere.
Volt bajnok (1999), UEFA-kupa-győztes (a 2002-es fináléban még gólt is lőtt), mindegyik idényében legalább tíz gólt szerzett, nem csoda, hogy 2002 nyarán, szerződése lejártakor a tehetős klubok is szemet vetettek rá. Végül a Milan lett a befutó, amellyel azóta nyert már Bajnokok Ligáját, bajnoki címet és Olasz Kupát is. És látva a Milan erejét, csak azt kérdezhetjük: hol van még a vége?