Az aranyérem még hiányzik

A korábbi 28-szoros válogatott röplabdázó, aki a kilencvenes években a BSE és a Vasas színeiben is bajnoki bronzéremig jutott, és egy Magyar Kupa második helyet is szerzett, nem kis fába vágta a fejszéjét szülővárosában. Az első fél évben még csak játékosként segítette a BITT Kaposvári Női RC NB I-es együttesét, 2002 nyarán pedig átvette a szakmai munka irányítását is. Már az első év is jól sikerült, hiszen a lányok végig harcban voltak a feljutásért, a 2003–2004-es évad pedig egyelőre minden várakozást felülmúlt. A somogyi csapat ugyanis meglepetésre az első helyen fejezte be az alapszakaszt.
– Mennyire volt tudatos, hogy a hazatérése után előbb játékosként, majd játékos-edzőként segíti majd a kaposvári röplabdasportot?
– Egyáltalán nem így terveztem a dolgot – árulta el Halász Márta. – Nem titok: családi okok miatt tértünk haza két gyermekemmel Schaffhausenből, ahol az utolsó évben tulajdonképpen már levezettem egy harmadosztályú csapat játékos-edzőjeként. Itthon olyan munkát szerettem volna keresni magamnak, ami fontos feladatokkal jár, a sport csak kiegészítő elfoglaltság lett volna. Végül egy magánnyomozó cégnél helyezkedtem el, és mivel később letettem a vizsgákat, ma már én is ezt a szakmát űzöm...
– Időközben viszont a röplabda is egyre nagyobb szerepet kapott, a korábban az Extraligában is megforduló kaposvári csapat pedig az NB I-ben az elmúlt két évben újból az első hely nyomába eredt...
– Először is igyekeztem visszanyerni a formámat és próbáltam segíteni a csapatot, 2002 nyarán aztán a vezetők unszolására elvállaltam az edzői tisztséget is. Az első évben azt a célt tűztem ki magam elé, hogy rázódjon össze az együttes: tudja mindenki, hogy mi a feladata a pályán, és emellett fejlesszük a technikát is. Szerencsére már az első évad sikerekben és eredményekben is gazdag volt. Igazából csak a rájátszás dupla fordulóira fáradtunk el.
– Ez talán nem is volt véletlen, hiszen a csapat nagy részét középiskolás fiatalok alkotják, ami egyedülálló az egész országban. Nem volt nagy merészség így nekivágni az új szezonnak?
– Két évvel ezelőtt sokan eltávoztak tőlünk, tavaly pedig többen is megsérültek, így be kellett vetnünk a fiatalokat. Nagy segítség, hogy a helyi utánpótlásedzők jó munkát végeznek, a lányok pedig fogékonyak az újra. Szerintem egy csapat általában csak egy-két fiatalt bír el egyszerre a pályán, nálunk viszont más a helyzet. A kezdő hatosban például két tizenhat, egy tizennyolc és két tizenkilenc éves játékos kap lehetőséget hétről hétre.

– A bajnokság elején az ötödik helyre várták az együttest, ehhez képest viszont sikerült megnyerni az alapszakaszt. Mi következhet még ezután?
– Büszkék vagyunk arra, hogy tizenhárom győzelemmel és három vereséggel zártuk a pontvadászat első részét. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy a rájátszás sokkal nehezebb lesz, itt rövidebb idő alatt több mérkőzést játszunk, és csak erős ellenfelek várnak ránk. Én nem féltem a társaságot, de tény: az anyagi lehetőségeink elég szűkösek, így nem jelenthetjük ki, hogy cél az Extraliga. A mi helyzetünkben sokkal fontosabb, hogy a kaposvári lányok sportolhassanak a tanulás vagy a munka mellett.
– Mi változott abban a hat évben a magyar röplabdában, amíg Svájcban élt?
– Sajnos úgy tűnik, hogy nagy gondban van a sportág, és egyre inkább az amatőrszint felé haladunk. Az elmúlt években szerintem a színvonal nem változott túl sokat, inkább az tűnt fel, hogy a válogatott sokkal kevesebb mérkőzést játszik, mint régen. Sajnos a mi időnkben sem voltak már igazán nagy eredmények, de meccseket azért rendeztek. Én tizenhét évesen kerültem a nemzeti csapat közelébe Tatár Mihály hívására, és két év múlva mutatkozhattam be az együttesben. Huszonöt esztendős koromig, amíg itthon voltam, végig ott lehettem a válogatottban, de így is csak huszonnyolcszor léphettem pályára. Szomorú, hogy ha egy mai röplabdázó szeretne, mondjuk, százszoros válogatott lenni, akkor legalább tizenöt évig ott kellene lennie a legjobbak között. Ez pedig szinte lehetetlen...
– Mi az, ami mindezek után még elérhető lehet az ön számára?
– Ez a sportág számomra az örök szerelem, és nagyon jó érzés, amikor a lányom azt mondja: anyu, én is röplabdás leszek... Amikor hazatértem, hívott a Kecskemét, de én már nem akartam vállalni az élvonalbeli játékot. Most óriási segítség, hogy a kaposvári klubnál nyugodt körülmények között dolgozhatunk, az összefogás pedig példás az edzők és a vezetők között is. Játékoskoromban nyertem ezüst- és bronzérmet, első helyem még nem volt. Remélem, most – igaz, az NB I-ben – a BITT együttesével a szezon végére meglesz a hiányzó medáliám...