Szalayék újabb kalandos napja

Villámsebesen kikapcsolta a biztonsági övet, és kimászott a MAN kamionból. A többieket – Hajnal Károlyt és Tagai Róbertet – nem fenyegette a vízveszély, hiszen a pocsolya mélysége alig lehetett több negyvencentisnél, arra azonban elég volt, hogy eláztassa az autóban lévő összes papírt: a pénzt, a sofőr útlevelét, a kocsi papírjait.
"Az előttünk rajtolók óriási port kavartak, úgyhogy az utat is alig láttuk, az ugratót meg egyáltalán nem – mondta Darázsi kedd éjszaka, amikor a magyar trió beért a táborba. – Elég gyorsan mentünk, úgyhogy hatalmasat ugrottunk, és a leérkezésnél már éreztem, hogy baj lesz."
Baj is lett. Ha nem jön két segítőkész kamionos, talán még most is ott rostokolna a magyar egység a szelektív szakaszon. De jöttek, és néhány perc alatt kiszabadították az óriási járgányt a pocsolya fogságából.
"Amikor felborultunk, azt hittem, itt a vége – mesélte a navigátor, Tagai Róbert. – Csak azt felejtettem el, hogy a Dakaron vagyunk, és itt minden más. Itt segítenek egymáson az emberek, mert tudják, holnap ők is bajba kerülhetnek. Viszonylag hamar kint voltunk a pocsolyából, csak eltört a kormányösszekötő, azt kellett szerelni. A táborba vezető utunk is kalandosra sikerült, hiszen időközben beesteledett, nekünk viszont a helyzetjelzőn kívül egyetlen lámpánk sem világított."
Az elektronika is megsínylette a váratlan fürdőzést, de a csapat este tizenegytől hajnal háromig szerelt (6:47 volt a rajtidejük), úgyhogy reggelre már csak az maradt, hogy a slusszkulcs helyett csavarhúzóval indult a kamion. De indult, és ez a lényeg, így legalább a Szalay Balázs, Bunkoczi László kettős is megnyugodhatott egy kicsit, hogy jön mögötte segítség, ha szükség lenne rá.
Szerencsére szerdán nem volt. A páros az idei legjobb részeredményét produkálva a 27. helyen ért célba, ami egyébként a legjobb magyar helyezés is az idei Dakaron.
Pedig a reggel kalandosra sikeredett.
"Az összekötő szakaszon megállt a váltó, az autó egyszerűen nem mozdult – mesélte a navigátor, Bunkoczi László. – Leintettem egy taxit, nem érdekelt, hogy már ketten ülnek benne, és mondtam a sofőrnek, hogy tíz eurót adok, ha előbb engem visz a reptérre, nem az utasait a megadott címre. Persze, a bent ülők zúgolódni kezdtek, erre én húsz euróra emeltem a tétet, és akkor a taxis döntött. Szerencsére nem volt nagy a baj, csak egy érintkezési hiba a por miatt, amit a szervizcsapat hamar megtalált, úgyhogy időben elrajtoltunk a szelektív szakaszon."
Nos, a táborba már úgy érkezett a páros, hogy az Opel Frontera jobb eleje hiányzott. Szalay azt mondta, nem tudja, hol hagyta el a karosszériaelemeket és a ventilátort, nagyobb problémával foglalkozott ugyanis: még a szakasz elején eltört az első differenciálmű, úgyhogy az autó kétkerék-hajtásúvá vált.
"A vállamban érzem, megdolgoztam azért, hogy itt vagyok – monta Szalay. – Szegény kocsink viszont elég rosszul néz ki, lesz vele dolga a szervizcsapatnak. Váltót kell cserélni, differenciálművet, és jó lenne valami lámpát is beszerelni, mert csütörtökön biztos nem érünk célba sötétedés előtt."
A pilóta egyébként úgy nézett ki, mintha órákig hempergőzött volna a porban, vagy legalábbis motorral, sisak nélkül jött volna Ajun-el-Atrúszig.
Navigáció szempontjából egyébként ez volt az eddigi legnehezebb szakasz, mert a 478 kilométer során rendkívül sokszor kellett irányt váltani. Bunkoczi jól oldotta meg a feladatát: két kisebb tévedése volt. Az egyik, amikor követte a kamionos Gerard de Rooyt (ebből végül jól jött ki a páros, mivel hamar talált egy új utat), a másik pedig körülbelül három kilométer pluszt jelentett.
"Fizikailag nem vagyok fáradt, de az idegeim pattanásig feszültek – vallotta be Bunkoczi. – Sokszor csak nagyon nehezen tudom eldönteni, hogy engedjem-e Balázst gyorsan menni, vagy tartsam vissza a célba érkezés kedvéért. Bevallom, ma a szakasz elején sokszor nyugtatgattam, csitítgattam, nem engedtem, hogy úgy menjen, ahogyan szeretett volna."
Bizony, a Dakar matematikája nem egyszerű. Kímélni a kocsit, ugyanakkor elég gyorsan menni ahhoz, hogy az ember ne a mezőny végéről várja a rajtot. Ehhez mindig tiszta fej és józan ész szükséges. Csakhogy 9186 kilométer megtétele után már nem mindig könnyű hideg fejjel gondolkodni. Jó példa erre az a hátsó régiókban menő motoros, akivel Szalayék a célban találkoztak. Azt mondják, le sem bírt szállni a versenygépéről, csak hasalt rajta és a két sportbíró vállán percekig hangosan zokogott. Mint aki nem tudja, mi lesz másnap, hogy miként él túl egy újabb napot.
"Megdöbbentő volt a jelenet, nagyon sajnáltam szegényt – monta Szalay. – Talán furcsán hangzik, de nagyon is jól tudtam, mit érezhet."
Szót kell még ejtenünk a Darázsi Zsolt, Hajnal Károly, Tagai Róbert magyar kamionos trióról, amely lapzártánkig nem érkezett meg a táborba. Ebben egyébként nincs semmi meglepő, hiszen a MAN legénység a fenti borulás miatt utolsóként rajtolt, ezért indokolt, hogy este kilenckor még a pályán volt. A második ellenőrző ponton 37. helyen haladt át (fél hét tájban), ami azt jelenti, hogy a szelektív szakasznak több mint a felét már teljesítette.