Még egyszer sem látta a döntő legfontosabb gólját

– Szó sem lehetett komolyabb bulizásról, ugyanis kedden és szerdán már Lengyelországban játszunk Interliga-negyeddöntőt a Nowy Targ otthonában. Így tehát szerényre sikeredett az ünneplés, de sebaj: bepótolom máskor – mondta a Godó becenévre hallgató újvárosi kedvenc.
– Négy gólt lőni egy meccsen: ez még a legjobbaknak is csak ritkán sikerül. Ehhez képest ön a Kontinentális Kupa tavalyelőtti sorozatának harmadik fordulójában a Szokol Kijevnek és most a Volánnak is ennyiszer talált be. Tehát két igazán fontos meccsen sikerült a bravúr, ami azt jelenti, hogy nem tartozik a görcsölő, a terheket nehezen viselő hokisok közé…
– Sok elismerő dicséretet kaptam, ami persze nagyon jólesik, de én igyekszem a földön járni, megpróbálok nem elszállni magamtól. Annak nem lenne semmi értelme. Nem szeretnék a hozzáállásomon változtatni, mert az ezután következő fontos meccsen és meccseken is jól szeretnék játszani. A terhet, ami a vállamon van, csak így lehet elviselni.
– Mint ahogyan azt eddig is tette. Szinte példátlannak tekinthető, hogy az Interliga alapszakaszának végeztével a hatodik helyezett együttes, esetünkben a Dunaújvárosi AC adja a három legfontosabb statisztikai mutató győztesét: a kanadai táblázaton és a gólpasszlistán Ladányi Balázs, a góllövőlistán pedig Peterdi Imre az éllovas. Nem mondhatni, hogy rossz idénye lenne…

– Igen, én is jó formában érzem magam. De a dicséreteknél is jobban esik számomra az, hogy játsszak bárhogyan, az edzőm mindig betesz a csapatba, mert úgy gondolja, ha nem is megy olyan jól, de mindig bennem van a gól vagy a gólpassz. Számomra nagyon fontos ez a bizalom. Mit tagadjam, akkor is nagyon "hízott a májam", amikor a példaképem, Ancsin János – aki most az újpestiek edzője – úgy küldte pályára a csapatát ellenünk, hogy egy játékosának csak az volt a dolga, hogy mindig ott legyen mellettem, ott lihegjen a nyakamban. Komolyan mondom, bárhol is jártam a pályán, a botja mindig hozzám ért. Aztán a harmadik harmadban azt vettem észre, hogy egy másik srác áll mellettem, kérdeztem is: "Mi van, a másik már nem bírja?" Számomra ezek a másnak apróságnak tűnő jelek is nagyon fontosak.
– Árulja el őszintén: eszükbe jutott egyáltalán, hogy megnyerhetik a kupadöntőt?
– A Volán volt az esélyesebb, ezt mindenki tudta. Nem állítom, hogy úgy mentünk neki a meccsnek, hogy most mindenképpen legyőzzük a székesfehérváriakat, de nem is adtunk fel semmit előre. Úgy voltunk vele, ha nyerünk, az csak jó, de ha kikapunk, az sem tragédia. Szerintem éppen emiatt voltunk nyugodtabbak, mint a volánosok, akiket viszont nyomasztott a győzelmi kényszer.
– A pályán érezte rajtuk a feszültséget?
– Igen. Máskor is játszottunk már kemény meccset, de most inkább agresszívak voltak, mint kemények, az első harmadban látott csetepaté is emiatt történt. Szerintem kifejezetten idegesítette őket, hogy felvettük a kesztyűt, és nem úgy álltunk a meccshez, hogy játszunk egy jót, legfeljebb kikapunk.
– A négy gól közül melyik volt a legfontosabb?
– Talán a harmadik. A Volán nem sokkal korábban egyenlített, a játékban egyáltalán nem volt benne, hogy mi lövünk újabb gólt. Aztán Peterdi élesen belőtt passzába beleszúrtam. Már csak nagyon kevés idő volt hátra, tudtam, hogy ezzel megnyertük a kupát.
– Ráadásul nemcsak fontos, de szép gól is volt…
– Tényleg? Én sajnos nem láttam.
– Ez komoly?

– A kapunak háttal állva mentem a korong felé, és úgy szúrtam bele, közben pedig hátulról kaptam jócskán a védőtől. A jégre estem, és mire odanéztem, már jöttek ünnepelni a többiek. Tényleg semmit sem láttam a történtekből, de felvetettem videóra, és mivel már más is mondta, hogy szép volt, ha lesz időm, mindenképpen megnézem majd. És ha már a góloknál tartunk, nekem az utolsó is tetszett, tudja, amikor a befejezés előtt egy másodperccel bevezettem az üresen hagyott kapuba a korongot. Képzelje, azóta már vagy tizenötféle variációt mondtak, hogy miként kellett volna befejeznem azt az akciót.
– Milyeneket?
– Olyat például, hogy odavezetem a korongot a kapu elé és mellélövöm, mondván, hogy elég nekünk a 3–2 is, vagy hogy megállítom a korongot a gólvonal előtt néhány centivel. Persze ezek csak viccek, zrikák, természetesen nem kell komolyan venni, meg aztán nem is sportszerű ilyet csinálni. De ha már erről a gólról beszélünk, el kell mondanom, nem is tudtam egészen pontosan, mennyi idő van még hátra. A bulinál felnéztem az órára, de amikor a korongot megkaptam, ez kiment a fejemből, így könnyen előfordulhatott volna, hogy kicsúszom az időből. Dramaturgiailag viszont így volt jó, hogy – igaz, teljesen véletlenül – az utolsó előtti másodpercben lőttem a negyedik gólt.
– Ha Dunaújvárosról esik szó, nem lehet megkerülni az anyagiakat. Most éppen mi a helyzet?
– A csapat legnagyobb részének már csak a decemberi fizetéssel tartoznak, ami azt jelenti, hogy a néhány hónappal ezelőttihez képest valamelyest javult a helyzet. Nálam azonban valamivel nagyobb az elmaradás, igaz, a korábbi mínusz hat hónappal szemben most csak mínusz három hónapnál járunk. Nagyon remélem, hogy most már én is utolérem magam.
– A beszélgetésünk elején említette, hogy nincs idő az ünneplésre, mert kedden és szerdán már Lengyelországban játszanak Interliga-negyeddöntőt. Hogyan készülnek a Nowy Targ elleni mérkőzésekre?
– Mint az Alba elleni kupadöntőre: jó lenne továbbjutni, de ha netán kikapunk, azt sem róhatja senki a szemünkre, ugyanis nagyon jó csapat a Nowy Targ.
– És a Dunaújváros?
– Induljunk ki abból, hogy egy Magyar Kupa-győzes együttes eleve nem lehet rossz. Ugye…?