Ronaldo, aki őrült Bayern-hívő

– Művész úr…
– Kérhetnék valamit? Inkább tegeződjünk.
– Rendben, de akkor hogy szólítsalak? Bagi–Nacsának, Olivérnek vagy Olinak?
– Ha a kedvemben akarsz járni, meg aztán úgyis a Nemzeti Sport számára készül az interjú, nevezz nyugodtan Ronaldónak.
– Ezt nem mondod komolyan…! Téged, aki…
– …jó, jó, mit tagadjam, a Bayern München a mindenem. Rajongok a Valenciáért, imádom az Internazionalét, nagy kedvencem a Manchester United, de a csapatok csapata nálam a Bayern. Miképpen a német futballt is nagyon élvezetesnek tartom.
– Mondja ezt egy Ronaldo?
– Akkor elárulom azt is, hogy mértékadó vélemények szerint utoljára Gerd Müller fedezte úgy a labdát, ahogy én fedezem cselezés közben. Íme, a brazilos technika mellé a bayernes szál.
– Egy nagyon kedves barátod, Harsányi Levente kissé másként jellemzett.
– Tudom, hogy a jeles műsorvezető, akinek a rádióból jól ismert az arca, egy alkalommal a kései Hriszto Sztojcskovnak titulált, aki fáradt csele után a földre huppan, és várja a megmentő bírói sípszót – de ebből egy szó sem igaz. Levente egyébként lelkes futballista, csak ritkán találkozik a labdával, bár azok emlékezetes randevúk. Rá azonban nem tudok haragudni, hiszen összeköt bennünket egy titkos kapocs.
– Csak nem?
– De bizony! Ô is elvetemült Bayern-hívő! Töröljük is az előző kritikus mondatokat! Levente mozdulatai szerintem Thierry Henryt idézik, vele ideális párost alkotunk a zenészválogatottban. Egyébként amikor Szabics Imre barátom meghívására november végén Böröczky József színészkollégámmal, a rapper Ganxta Zolee-val meg Harsányi Leventével négyesben kint jártunk Németországban a VfB és a Glasgow Rangers Bajnokok Ligája-csoportmeccse kapcsán, és Leventével beszabadultunk a stuttgarti klub ajándékboltjába, mi azonnal az egyik sarokban lévő Bayern-részleget rohantuk le. Csodálatos melegítőt vettem, olyat, amilyet a kapuszseni, Oli Kahn viselt egy nappal korábban a Celtic-mérkőzés előtt.

– Amúgy milyen volt a meccs?
– Ilyen rossz futballt régen láttam, de Imréék nyertek, továbbjutottak, és ez mindennél fontosabb. A végére Ganxta Zolee is feléledt, aki amúgy különös színfoltot jelentett az 50 348 néző között, tudniillik egy Atlético Madrid-dresszben ücsörgött a lelátón. Történt, hogy a hetvenharmadik percben pályára lépett a Stuttgartban bizonyos Emanuel Centurión, akiről megsúgtam Zolee-nak, hogy argentin játékos. Több se kellett neki, őrült argentinrajongóként azonnal lázba jött. Már szervezzük a februári nagy túrát, amikor először megnézzük a Bayern– Real Madrid nyolcaddöntőt, aztán másnap ott leszünk a Stuttgart Chelsea elleni meccsén. Eláruljam a müncheni eredményt?
– Megtennéd?
– Otthon egy nullára nyerünk, Madridban pedig hozzuk az egy egyet. Stuttgartban érdekesebb lesz a helyzet, mert gyanítom, Zolee Juan Sebastian Verón és Hernan Crespo miatt az angolokért szorít majd a VfB-tenger közepén is. Bár arra azért kíváncsi lennék, egy ilyen fizimiskájú palival ki merne ujjat húzni…
– Szükség esetén te is vállalod a veszélyt?
– Egyszer az egyik pesti sörözőben néztem végig egy Manchester United– Bayern összecsapást. Normál körülmények között a MU-nak drukkoltam volna, de a Bayern miatt erről természetesen szó sem lehetett. Szerintem a pubban rajtam kívül mindenki az angolokért szorított, így aztán kaptam néhány nyers megjegyzést is, amikor felugráltam a müncheni helyzeteknél… De arra is vállalkoztam, hogy Talmácsi Gábor barátom mögé felüljek egy gyorsasági motorra, aki aztán végigrobogott velem a Hungaroringen. Az igazat megvallva a száguldás néhány pillanata alatt végiggondoltam az életemet, de szerencsére végül egyben kászálódtam le a motorról. Ezt a kalandot nem biztos, hogy még egyszer át szeretném élni.
– Inkább maradjon a színpad?
– Legelőször a futballal próbálkoztam. Kilencéves koromtól fociztam, játszottam a Fradiban és másik kedvenc klubomban, a Vasasban is. Angyalföldhöz a nagypapámon és a papámon át szoros szálak fűznek, ők ugyanis a tizenharmadik kerületből származnak. A Fáy utcában láttam életemben először élőben élvonalbeli mérkőzést, a Tatabánya volt a vendég. Ekkor indult útjára a futballőrületem. Minden sportot imádok, sok-sok mindent ki is próbáltam, de a futball persze külön kategória. Ilyen egyébként a mi műfajunk is: vannak a humoristák és van Hofi Géza. Amúgy pedig meggyőződésem, hogy az első élmények, az első találkozások mindig meghatározóak. Én például annak idején együtt aludtam az első bőrlabdámmal, és szinte fizikai fájdalmat éreztem, amikor először lett piszkos a használattól.
– Hol zökkent ki a focistakarriered?
– Hiába vagyok jó barátságban a labdával, nem voltam elég kitartó, sőt néha linkeskedtem is. Az erőnlét pedig manapság sem az erősségem. Vannak pillanatok a meccsek hajráiban, amikor úgy roggyan meg a térdem, ahogy az másnak a metró mozgólépcsőjén szokott…
– …nem sokban különbözöl egy átlagos magyar labdarúgótól…
– Mindenki tudja, hogy hol tart a magyar futball, de én az apró sikereknek is nagyon tudok örülni. Amikor például Koplárovics Béla megszerezte azt a bizonyos legendássá vált gólt a Manchester United ellen, esküszöm, sírtam a boldogságtól… De, hogy folytassam: ifjúkoromban nagyon vonzott a sportújságírás is. Knézy Jenő volt a kedvencem. Tudom, hogy a személye megosztotta a szurkolókat, de szerintem ő volt az a riporter, aki zseniálisan tudta visszaadni egy-egy mérkőzés hangulatát. Az én életemben Jenő volt az a szpíker, aki nagyapáinknak Szepesi György. Ismertük egymást, bár nem voltunk közeli, baráti viszonyban. Még mindig megborzongok, ha egy-egy képsor alatt az ő hangja szól… A sport tehát örök szerelmem, de beleszerettem a színházba is. Benkő Péter volt a tanodában a tanárom, játszottam Molnár Ferenc-darabban és más vígjátékokban, ám nyolc évvel ezelőtt Bagi Ivánnal megmutattuk egy produkcióinkat Sinkó Péternek és Farkasházy Tivadarnak, a rádiókabaré szerkesztőinek, és ezzel eldőlt a sorsom – szerintem viszszafordíthatatlanul.
– Bagi Ivánt rá tudnád beszélni egy futballpartira?
– Mi az, hogy! Már fociztunk is egy csapatban, ő védőt játszott. Nem is rosszul.
– És mestereteket, Fábry Sándort?
– Ôt aligha hiszem. Illetve, nem. Biztosan nem.
– Hiába, Winston Churchill óta jól tudjuk: "no sport!"
– Annyiban igaza van, hogy a futballnak nem csak a gyepen játszott változata csodálatos. Mi például mindennél izgalmasabb, őrületes playstationcsatákat vívunk Böröczkyvel, Ganxtával és Harsányi Leventével, hetente legalább egyszer. Böröczkyvel egyébként van még egy külön viadalunk, ugyanis mindketten mániákusan gyűjtjük az olyan fotókat, amelyeken világhírességekkel vagyunk lefényképezve. Igaz, ebben a versenyben neki harminc év előnye van. Viszont én elcsíptem már David Beckhamet is, amikor még a Manchester United játékosaként a ZTE elleni meccs kapcsán Budapesten járt.
– Azt azért megnéztem volna…
– Túlzás lenne azt állítani, hogy nagyon készséges volt – ellentétben a roppant szimpatikus Ruud van Nistelrooyjal –, de azért melléléptem, és azt mondtam, Böröczky a magyar Benny Hill, én meg a magyar Mr. Bean vagyok. Ettől megtorpant, s ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy elkészülhessen a kép. Ez azonban semmiség volt ahhoz a bravúrhoz képest, amikor a valamennyi Formula–egyes pilóta skalpjával büszkélkedő "Börő" barátom lepöccintette Michael Schumacher fejéről a baseballsapkát, mondván, arra nincs szüksége a fotóhoz…
– Képzelem, hogy örülhetett…
– Tudod, hogy van ez: az őrülteket az indiánok is szentként tisztelik… Bár azután már én is elgondolkodtam rajta, tényleg teljesen normálisak vagyunk-e, amikor a müncheni reptéren kirohantunk a sorból, mert megpillantottuk a kiváló svéd FIFA-bírót, Anders Frisket. A közös képnek ez alkalommal nagy ára volt, tudniillik rossz gépre kerültek fel a bőrödjeink. Büszke vagyok arra, hogy lefotóztak Puskás Ferenccel, Alfredo di Stéfanóval és Flavio Briatoréval is, és hadd dicsekedjek tovább: már akkor a gyűjteményben volt a közös kép Lothar Matthäusszal, amikor még kósza ötlet sem volt, hogy ő legyen a magyar szövetségi kapitány.
– Sportolók miért nem kerülhetnek be a Banánhéj című Bagi–Nacsa show-műsorba?
– Parodizáltuk már Kovács Istvánt, de az nem lett volna elegendő, hogy Kokó nem is olyan régen roppant sikeres bokszoló volt; ehhez be kellett ülnie műsort vezetni az egyik kereskedelmi televízió reggeli műsorába. A kiválasztott személynek muszáj szem előtt lennie, a hanghordozását, a gesztusait az egész országnak ismernie kell, másként képtelenség sikeres paródiát készíteni róla. Hiába testi-lelki jó barátom mondjuk, Szabics Imre, vele nem tudnánk mit kezdeni a műsorunkban.
– Volt már, hogy a hóhért akasztották?
– Nem is olyan régen az egyik éjszakai szórakozóhelyen odajött hozzám egy lány, és előadott egy rövid Nacsa-paródiát. Azt idézte fel, ahogyan a műsor összekötő szövegét mondom. Jópofa miniprodukció kerekedett, és ráadásként a lány is csinos volt.
– Előtted volt az utódod?
– Erről azért nincs szó… Szerintem a kabaré tipikusan a férfiak műfaja, a nőktől a humort a közönség kevéssé fogadja el. De ezt inkább ne írd le, mert ha Liptay Claudia kezébe kerül a cikk, alighanem leharapja a fejemet…