Talán ha életműdíj lenne

Micsoda ellentmondás: Paolo Maldinit sokan az Aranylabda esélyesei közé sorolják, ugyanakkor a Nemzeti Sport listáján a 19. helyen szerénykedik.
Az ok? Mi úgy gondoljuk, hogy az Aranylabdát annak a játékosnak kell megkapnia, aki 2003. január 1. és mondjuk 2003. december 10. között a legjobb teljesítményt nyújtotta a klubjában, a válogatottjában, és nyert is egyet s mást. Ezzel szemben a Maldini megválasztásáért "ezerrel” kampányoló olasz sajtó úgy gondolja, hogy a 36. évében járó hátvédlegenda megérdemli a díjat, mintegy hosszú és felettébb eredményes pályafutása megkoronázásaképpen.
Igen ám, csakhogy a France Football által adományozott elismerés sohasem életműdíj volt, mindig az adott év (egyik) legjobbja kapta. Márpedig ha szigorúan véve ebből a szempontból nézzük, akkor Paolo Maldini számára bizony talán még ez a 19. hely is hízelgő. A Milan védője ugyanis a fent felsorolt három "terület” közül maximum másfélben alkotott maradandót: 2003-ban valóban sok kupát nyert a Milannal, ugyanakkor a válogatottban már egyáltalán nem lépett pályára (hiszen a 2002-es vb után visszavonult), a klubjában pedig felemás formát mutatott: egyes meccseken parádésan játszott, máskor viszont nagyon nyomta a vállát a 35 tavasz.

Ha valóban csupán a 2003-as naptári esztendőre szorítkozunk, akkor megállapíthatjuk, hogy a tavasszal Bajnokok Ligáját és Olasz Kupát, továbbá bajnoki bronzérmet, majd augusztusban Európai Szuperkupát nyerő együttes csapatkapitánya még mindig alapembere volt a védelemnek, igaz, a karmesteri, irányítói pálcát fokozatosan átadja-átadta Alessandro Nestának, akit sokan egyébként is az utódjának tartanak. Voltak mérkőzések, amelyeken jobbról Nesta, balról Kaladze óvta a kapitányt, nehogy valamilyen végzetes hibát kövessen el, máskor pedig, amikor a grúz sérülése miatt vissza kellett térnie eredeti posztjára, balhátvédbe, bizony Serginhónak, Seedorfnak vagy Pirlónak kellett besegítenie a védekezésbe. Ugyanakkor voltak olyan meccsek is, amelyeken Paolo egyszerűen felülmúlhatatlan volt, úgy futballozott, mint fénykorában, amikor szinte lehetetlen volt kicselezni vagy elmenni mellette.

A bajnokságban ráadásul két (fejes) gólt is szerzett, márpedig hasonló "termésre” az 1995–96-os idény óta nem volt képes, míg a BL 2002–2003-as kiírásában ő volt az egyetlen Milan-játékos, aki mind a 19 találkozón pályára lépett (!), és a manchesteri döntőben jelentős érdemei voltak abban, hogy a Juve-csatárok Dida kapujának a közelébe sem nagyon jutottak.
Ezek volnának hát a 19. helyhez elegendő érdemek, lássuk, hogy mi alapján "kellene” vagy inkább lehetne mégis odaadni neki az Aranylabdát!
Paolo Maldini az elmúlt másfél évtized – nemzetközi mértékkel mérve is – egyik legjelentősebb védője, akit az olasz hagyományok, a Facchetti-, Cabrini-, Scirea-, Baresi-féle vonulat méltó folytatójának tekinthetünk. Parádés pályafutást tudhat maga mögött. A névjegyéből minden megtudható, a világbajnoki és az Európa-bajnoki aranyérem kivételével igazán semmi sem hiányzik a gyűjteményéből. (Szinte minden másból viszont nagyon sok van…) Édesapja, a Milannal négy bajnokságot és egy BEK-et nyerő Cesare árnyékából már réges-rég kilépő Paolo ráadásul mindenféle értelemben példaként állítható az ifjúság elé: hosszú pályafutása alatt alig-alig állították ki, számos jótékonysági akció fűződik a nevéhez, és ő az UNICEF egyik olasz nagykövete.
Ha az Aranylabda tényleg életműdíj lenne, aligha találnának nála érdemesebbet a kitüntetésre, ha viszont azt nézzük, hogy 2003-ban mit tett le az asztalra, akkor egyrészt nagyon irigyeljük, másrészt talán mégsem neki adnánk a Balon d’Ort.