Kapitányként is kitartó lesz

– Mi is a pontos titulusa?
– A mai naptól kezdve a magyar úszó ifjúsági válogatott szövetségi kapitánya vagyok. Ugyanazt csinálom majd a kicsiknél, mint Kiss Laci a felnőttválogatottnál. Abban pedig csak reménykedem, hogy hasonló színvonalon. Én hirdetek válogatott keretet, én felelek a felkészülésért, nekem kell a kapcsolatot tartanom az edzőkkel, koordinálnom a felkészülést és odafigyelnem az összes kerettag munkájára. Gyorsan szögezzük le, ez nem edzői állás, ugyanakkor örömmel adok tanácsokat a gyerekeknek, hiszen eleget tapasztaltam a pályafutásom során. Összefoglalva úgy is meghatározhatnám a feladatomat, hogy én leszek, bocsánat, én vagyok az ifik menedzsere.
– Gondolom, külön szobát kapott a szövetség irodájában.
– Nem, Horváth Zsolt szakfelügyelővel leszek egy szobában. Jól ismerjük egymást, és ha éppen nem a munka lesz terítéken, akkor is lesz miről beszélgetnünk. Mindketten imádjuk a motorokat.
– Hány öltönyt vett a múlt héten?
– Egyet sem, legalább négy van a szekrényemben. Kétségtelen, szükség van az öltönyre, de még inkább a melegítőre, hiszen sokat leszek lent a válogatottak edzésén.
– Eddig ugyebár a vízben töltötte az ideje nagy részét, és önt irányították a partról, most viszont fordult a helyezet, Güttlernél a karmesteri pálca. Szigorú lesz?
– Egy biztos, soha nem fogok visszaélni a hatáskörömmel, viszont határozott leszek, maximálisan kiállok majd a gyerekek érdekeiért. Aki ismeri a pályafutásomat, tudhatja, kitartó vagyok, amit elhatározok, azt általában véghez is viszem. Fél napja vagyok a szövetség munkatársa, de nem tagadom, rácsodálkoztam arra, hogy milyen komoly munka folyik itt. Korábban versenyzőként néha-néha bementem a szövetségbe, elintéztem az ügyemet és mentem tovább. Nem is foglalkoztam azzal, mint csinálnak az alkalmazottak. Most látom csak, mit tesznek a szövetségben azért, hogy a magyar úszósport minden szegletében rend legyen.
– Gyanítom, úszóként többé nem láthatjuk…
– Egyszer még rajtkőre állok, a tervek szerint a jövő évi országos bajnokságon köszönök el a közönségtől.
– Mit szólna ahhoz, ha a brit Moorhouse ellen tenné meg az utolsó száz méterét?
– Látja, ez remek lenne. Tizenöt éve a szöuli olimpián egy századdal kaptam ki tőle, az akkori ezüst volt az első kiugró eredményem. Igen, nagyon örülnék, ha ellene búcsúzhatnék az úszástól, főleg, hogy hallottam valahol, évek óta az uszoda közelében sem járt, egy komoly cégnél dolgozik menedzserként. A győzelmem tehát nem lehet kétséges… Én nem állok le teljesen, hetente kétszer-háromszor biztosan lemegyek edzeni.
– Az athéni lett volna az ötödik olimpiája. Nem tudta volna kihúzni valahogy addig?
– Nem, a nyári, barcelonai világbajnokság az ellenkezőjéről győzött meg. Hiába fejlődtem még harmincöt évesen is, egyre jobban elszáguldott mellettem a közvetlen élmezőny. A legtöbben egyébként egyetértettek a váltással, ne feledjük, egy olyan munkakörbe kerültem, amely egyáltalán nem a ranglétra legalsó foka. Ráadásul Gyárfás Tamás, a szövetség elnöke és Ruza József főtitkár is éreztette velem, hosszú távon számítanak a munkámra.
– Volt, aki felvetette, rendben, Güttler Karcsi versenyzőként már nem lesz ott Athénban, ám járna neki, hogy ő vigye a magyar csapat zászlaját a megnyitó ünnepségen…
– Fájó ponthoz ért. Tudni kell, a sydneyi olimpia előtt felkértek, de mivel másnap reggel úsznom kellett, viszszautasítottam a lehetőséget. Már nagyon bánom. Ha én vihetném a zászlót, az felérne egy olimpiai bajnoki aranyéremmel.
– Félve kérdezem, nem orrolnak meg önre, hogy rögtön az első munkanapján félórát cseverészik telefonon?
– Negyven perce áramszünet van az irodában, amúgy sem tehetnék semmit.