Borbély Pál 75 éves

– Ne is folytasd: egyszerű vidéki emberként élek – mondta Borbély Pál, a Nemzeti Sport volt főszerkesztője, aki a napokban ünnepelte 75. születésnapját. – Látom, csodálkozol, fiam, de ez az igazság. Bejártam a világot, csaknem ötven évig újságíróként dolgozhattam, tudósíthattam világbajnokságokról, a magyar futball sorsdöntő találkozóiról. Voltam futballrovat-vezető, főszerkesztő, lapigazgató, és elértem mindent, amit csak akartam. De… Elég volt. Hetvenöt éves vagyok, jólesik, hogy a lap vezetése gondolt rám, köszönöm az ajándékot, a pezsgőt, a jókívánságokat, de sietek vissza Tiszaújvárosba.
– Hová?
– Tiszaújvárosba. Ott élek a családom közelségében. Büszkén mondhatom, hogy van két unokám és két dédunokám. Ma már ők jelentik nekem a családot, hiszen tavaly elveszítettem a feleségemet és a nevelt fiamat. Azt hittem belepusztulok, egymás után két tragédia – ki bírja ezt ki? De muszáj volt erősnek lennem.
– Hallottam a felesége haláláról, a lapok megírták, hiszen Teri néni is újságíró volt. Ha nem kavarom fel ezzel: hogyan halt meg?
– Egy hónap alatt vitte el a rák. Pedig a professzor, aki megoperálta, biztatott, hogy erős aszszony, sokáig élhet még. Nem így történt, ráadásul a professzor is elhunyt. Szörnyű. Majd jött a fiam tragédiája, őt a szíve vitte el, egyszerűen nem volt hajlandó kórházba feküdni, megműttetni magát. A csökönyössége is belejátszott a halálába.

Szigorúan bizalmas levél

– Pali bácsi, ha meg nem sértem vele, ismerem önt csaknem húsz éve, de valahogy nehezen tudom elképzelni, ahogy szalmakalapban ücsörög a kertben, vagy gumicsizmában metszi a szőlőt, hiszen mindig elegánsnak láttam. Elegánsnak és erősnek, olyan embernek, aki az ördögről is megírja, ha bundázott, csalt, rosszalkodott.
– Tudod, arra vagyok a legbüszkébb, hogy mindig is párton kívüli maradtam. Százszor próbáltak beszervezni, megnyerni, de hajthatatlan voltam. Igaz, ehhez az is kellett, hogy ötvenháromban letartóztasson az ÁVH, és hat hónapig üljek a hűvösön. Nem akarok hőst csinálni magamból, de sokakkal együtt ártatlanul hurcoltak meg, amit sohasem bocsátottam meg. Ez volt az érvem állandóan, amikor azt kérdezték tőlem: "Borbély elvtárs, maga mikor óhajt belépni a pártba?”
– Ha nem is volt párttag, de a kommunista vezetők hathatós támogatása nélkül aligha járhatta volna be a világot, és nem lett volna önből kitüntetett, elismert újságíró. Nem így gondolja?
– De. Valóban jó kapcsolatban voltam a politikai vezetőkkel. Tiszteltek és elismertek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy talán egyedüli párton kívüliként kaptam meg a Rózsa Ferenc-díjat. Soha sem felejtem el, hívtak hebegve, habogva az újságíró-szövetség székházából, és kérdezték tőlem: "Borbély, ki a maga keresztapja, mi nem is javasoltuk magát, miért éppen ön kap kitüntetést?” Ilyen világ volt az.
– Ön, Pali bácsi, jól élt abban a világban, mi több, gyakorlatilag azt írt, amit akart.
– Nincs okom panaszra. Élsportoló lehettem, a Honvédban kosarazhattam, ami már magában csodálatos élmény, és világklasszisokkal együtt játszani, maga a mámor. Aztán újságíró lett belőlem, és igyekeztem mindig kritikusan, egyenesen fogalmazni. Nem mindig lehetett. Soha sem felejtem el, az egyik bajnoki meccs után – amelyet én tudósítottam – két nappal bejött a szerkesztőségbe egy rendőrőrnagy. Megállt előttem, tisztelgett, és azt mondta, igazoljam magam. Azt képzeld el, fiam, ahogy ücsörögsz a szerkesztőségben, és igazoltatnak. Megfordult velem a világ, holott tudtam, semmi olyat nem csináltam, amiért felelősségre vonhatnának. Mindegy, igazoltam magam, és ekkor az őrnagy kezembe adott egy levelet, amelyre rá volt írva: szigorúan bizalmas. Mit gondolsz, mi volt benne?
– Gondolom, utasítás a pártközpontból, hogy ne ez legyen a balszélső, ne az szerepeljen a kapuban, és hasonlók.
– Majdnem. Az egyik titkár a felsővezetésből levelet írt nekem, amelyben arról tájékoztatott, hogy minősíthetetlennek tartja a Népsport munkáját, és jó lenne, ha elgondolkodnánk ezen. A vád, amellyel illetett bennünket, anynyi volt, hogy az ő kedvenc csapatának játékosai gyengébb érdemjegyeket kaptak, mint az ellenfél futballistái. Ráadásul nem is volt igaza, hiszen a Honvéd labdarúgói kapták a magasabb osztályzatokat.
– Sejtem, ki lehetett a pártfunkcionárius, s alighanem ugyanaz az ember volt az, aki a nyolcvanhatos mexikói világbajnokság előtt magához rendelte az újságírókat, nevezetesen Berecz János. Jól emlékszem, Pali bácsi?
– Jól bizony. Az valóban felejthetetlen pillanat volt, amikor a sportújságíró-társadalom illusztris képviselői a potentáttal együtt ott ücsörögtek a pártközpontban, és a következőt hallották: "Elvtársak, a világbajnokság nagyon fontos az ország számára, a magyar csapatnak jól kell szerepelnie, éppen ezért ne forszírozzuk a bundákat, ne írjunk negatív előjellel a nemzeti csapat tagjairól. Értitek, elvtársak, ne bántsuk a fiúkat…”

Irapuato: hisztérikus hangulat

– Aztán jött Irapuato és a hat szovjet gól. Milyen volt az a meccs a lelátóról?
– Borzalmas. Nem akarok itt utólag okoskodni, de én már előre megsúgtam a pártvezéreknek, ne lelkesedjenek, ne éljék bele magukat, hogy nő majd a termelés a bányában a fiúk győzelmei után, mert a mi csapatunk nem olyan erős, mint ahogyan azt sokan hiszik. De nem pusztán ezért kaptuk azt a hat gólt a szovjetektől. Ott voltam Mexikóban, igaz, a korábbi kritikus írások miatt nem engedték, hogy a magyar csapatról tudósítsak. Ettől függetlenül, láttam és érzékeltem azt a hisztérikus hangulatot, amit a válogatott vezérkara keltett. Mire volt az jó, hogy nem engedték filmezni a fiúkat? Eldugták őket a közvélemény elől, botrányt csináltak, amiért az újságírók szerették volna az edzést nézni, és még sorolhatnám… Mezey György kitűnő szakember, ám sajnos azt nem érezte, hogyan kellene viselkednie, miként kellene a csapatot kezelnie. Hatot kaptunk a szovjetektől, de lehetett volna az tizenkettő is. A meccs után sorban jöttek oda hozzám a játékosok, akik úgy meg voltak ijedve, hogy rossz volt rájuk nézni: azt hitték, itthon már fölégették a házaikat. Mi a világbajnokság után egyre-másra jelentettük meg a Népsportban a kritikus írásokat, és mindez csak fokozódott a kilencvenes években. Érdemes lenne visszalapozni az akkori újságjainkat, nem bánnám, ha a magyar futballvezérek közül valaki legalább egyszer kijelentené: lám, lám igazak voltak azok a kritikák.
– Ha már a kritikát említi. Mit gondol, miért rosszabb évről évre a magyar futball?
– Megmondom én neked, fiam: a magyar futballisták lekvárból vannak, és sajnos úgy elkényeztették őket, amire nem szolgáltak rá. Már a mi időnkben is. Azt képzeld el, hogy válogatott sportolók, kosarasok, tornászok, atléták kerültek többször is megalázó szituációba. Tatán gyakoroltunk, vért izzadva, és rendszeresen pakolnunk, költöznünk kellett, mert jöttek a futballisták. De legalább dolgoztak volna keményen! Ám szó sem volt ilyesmiről. Pedig rengeteg zseniális futballistánk volt. Emlékszem, a hatvanhatos angliai világbajnokság után, amelyen tudósítóként vettem részt, azt kérdezte egyszer a brazilok edzője, Feola, hogy miért nem a magyarok nyerték az aranyérmet, amikor náluk játszik a legtöbb világklaszszis. Igaza volt! Elkezdtem összeszámolni, és soroltam: Mészöly, Farkas, Bene, Albert, Mátrai… De valamiért mégsem tudtunk nyerni, mint ahogy a többi szocialista országban sem értek el tartósan komoly sikereket futballban. Ha úszókat vagy atlétákat kellett kinevelni az NDK-ban vagy a Szovjetunióban, azzal nem volt gond, de a futball, az más…
– Csak nem hagyom ki: most már elárulhatja Pali bácsi, melyik csapatnak drukkol?
– Az Újpestnek.
– Ezt nem hittem volna… Teri néni, a felesége olyan nagy Vasas-szurkoló volt, hogy ha a szituáció úgy hozta, kisebb szaltóval átugrott a kerítésen, és esernyővel kergette meg az ellenfél védőjét, ha az bele mert rúgni Farkas Jancsiba. Ráadásul ön a Honvédban sportolt, úgyhogy valóban meglepő az Újpest iránti, eddig titkolt rajongása.
– Pedig egyszerű a válaszom. Magyarországon a hatvanas-hetvenes években az Újpest játszotta a legszebb futballt. Ha nekem azt mondták, hogy Bozsik, én azt válaszoltam, Göröcs Titi, ha azt mondták, Budai II, én mondtam, hogy Fazekas Laci. Ha azt mondták, Czibor, már válaszoltam is, Zámbó Sanyi, és így tovább: Bene Ferenc, Dunai Anti, Solymosi Pixi, a zsenik együttese. Ami különben a feleségemet illeti: szegény Teri élt-halt a Vasasért, és legalább ötszázszor összevesztünk, olyan vehemensen drukkolt, hogy nem engedtem mellém ülni.

Emlékezetes kritika a Császárról

– Igaz, hogy sokáig haragban volt Albert Flóriánnal? Csak azért kérdem, mert az olvasmányélményeim szerint úgy "nyírta” a hazai sztárokat, mint a sevillai borbély.
– Aligha emlékszel, fiam arra a világbajnoki selejtezőre, amelyet hatvankilencben Dublinban játszott a magyar válogatott. Nyertünk kínkeservesen kettő egyre, és akkor Albert Flórián középpályásként kapott szerepet. Annyira azért értesz a futballhoz, hogy elismerd: a Császár zseniális csatár volt, az előrejátékban és a kapu előtt utánozhatatlan, de középpályásként használhatatlan. Ott futni, ütközni, szerelni kell, és uram bocsá', olykor távolról kapura lőni. Flórira egyik sem volt jellemző. Mindezt megírtam, és Albert nagyon megsértődött rám. Képzeld, még azt is megtudtam, azzal fenyegette meg a válogatott vezérkarát, ha én tudósítok a következő koppenhágai, dánok elleni selejtezőről, ő nem utazik ki a csapattal.
– Aztán sajnos kiutazott, s egy bizonyos Engedahl nevű dán kapus rávetődött a térdére, súlyos sérülést okozva neki. Gyerekként éltem át mindezt, és pontosan tudtam, Albert mennyire hiányozni fog a csehszlovákok elleni sorsdöntő meccseken. Hát még Marseille-ben…
– Koppenhágába, persze, engem küldtek, és milyen a sors, én vittem vizes borogatást a fájdalmakkal küszködő, súlyosan sérült Albertnek.
– Mondja meg őszintén, érdekli még a futball?
– Persze, hogy érdekel, az egész életemet a futballal töltöttem. A televízióban mindent megnézek. Bánt, hogy elkallódnak a tehetségeink, állítom, ma is lennének Albertek, Törőcsikek, Détárik, csak fel kellene fedezni őket. Ismered azt a mondást, fiam, ha nem megy az üzlet a kuplerájban, ne a sezlont, meg a rekamiét cseréljék le… Meg kell találni a megfelelő embereket, és a nulláról kezdeni mindent. Mint a hollandok annak idején.
– Pali bácsi, egyébként hogy érzi magát hetvenöt évesen?
– Az egészségemmel nincs baj, csak hát kevés a nyugdíjam, de nem akarok panaszkodni. Merthogy szép volt ez a hetvenöt év, már-már hibátlan.