Fájdalmas búcsú a mestertől

Kérdezni sem kell, áradnak belőle az élmények, a világversenyekről, a távol-keleti országokról, ragyogó tehetségekről és szorgalmas emberekről, s mindig szeretett sportágáról, az igazi tartást adó dzsúdóról. A magyar cselgáncs kiemelkedő alakja, egyik legsikeresebb edzője, a barcelonai aranyolimpia kapitánya – aki éppen ezen a napon 65 esztendős – egy szót sem szól a jövőről.
Mintha egy fogorvosi rendelőben lennénk, nem akaródzik bemenni.
Az elnök hellyel kínál, majd belefog mondandójába, s a hosszú méltatás közben az ember már azt várja, mikor érkezik a "de…”
De nem érkezik.
"Tudom, manapság az nem újsághír, ha valakitől békében és barátságban, méltósággal, a legnagyobb megbecsüléssel válnak el, ahhoz illően, ahogyan Feri bácsi az évek során a Honvédnál dolgozott – sóhajt nagyot Kunszt Gábor, a Budapesti Honvéd SE elnöke. – Jó néhány esztendeje kötöttünk egy szerződést. Feri bácsit akkoriban, a barcelonai olimpia után méltánytalanul kisemmizték, s hosszú vívódása után sikerült meggyőzni őt arról, hogy szükség van rá, térjen vissza. Vállaltam, hogy amíg én vagyok az elnök, együtt fogunk dolgozni. A rá jellemző lelkiismeretességgel vágott bele a munkába, felépített egy erős szakmai programot, fiatal edzőket állított a sorba, egyre nagyobb és eredményesebb lett a szakosztály. A sors azonban ilyen helyzet elé állított bennünket, időszakosan olyan események, sérülések nehezítették a munkát, amikor egy sikerre ítélt ember fájdalmas döntésre kényszerül.”
Az elnök a saját kudarcáról is beszél, arról, hogy nem tudott minden feltételt maradéktalanul biztosítani, s egy még fájóbb kudarcról, egy bizonyos olimpiai járadékról. Moravetz Ferenc a magyar dzsúdó kilenc olimpiai érméből nyolcnak aktív részese volt, s nemhogy nyolc, egyetlenegy után sem kap életjáradékot. A sportág berkein belül nagy vihart kavart, hogy a barcelonai ezüstérmes Hajtós Bertalan mesterének járó juttatás vajon kit is illet, hónapokon át zajlott a huzavona, és…
"Az olimpiai bizottság, a szövetség és a klub is azt az embert, vagyis Moravetz Ferencet jelölte meg, aki felkészítette Bercit, de egy negyedik fél érte el a célját” – mondja keserűen az elnök.
"Én soha egy lépést sem tettem azért, hogy ilyen juttatást kapjak, nem is akarok foglalkozni vele, ezeknek az embereknek egyszer úgyis el kell számolniuk maguk előtt mindenről” – fűzi hozzá csendesen az érintett.
"Oldásként” az egyesület helyzetéről ejt néhány szót az elnök, a mondatok közben kiderül, kis híján összeomlott a Honvéd, de komoly összefogással – amelyben részt vett Gyurcsány Ferenc sportminiszter, Schmitt Pál MOB-elnök és Juhász Ferenc honvédelmi miniszter is – a jelek szerint az olimpiáig zavarmentesen készülhetnek majd a klub legjobbjai.
Aztán a mesterre szegeződnek a tekintetek. Érthetően elfogódottan kezdi, de amint a szakmáról beszél, egyre jobban belelendül.
"Csodálatos volt ez a nyolc és fél esztendő, az ország legjobb szakosztályával dolgozhattam, hét csapatbajnokságból hetet megnyertünk, ma száznegyven versenyző és jó néhány tanfolyamos sportoló mellett tizenkét edző dolgozik. Büszke vagyok rá, hogy én indíthattam el a pályáján a mai szövetségi kapitányt, Nagy Ernőt, a juniorválogatott edzőjét, Csikesz Csabát és az ifik kapitányát, Csuka Zoltánt is. Ha semmi mást nem tettem, már megérte – aztán lehajtja a fejét. – Elviselhetetlen, kemény ember vagyok, rengeteget követelek, de sohasem várok mástól többet, mint saját magamtól. Harcosnak születtem, s amíg élek, harcolni is fogok, megalkuvás nélkül, ez pedig manapság nem túl népszerű. Tudom, hogy az évek során sokfelé szereztem magamnak ellenségeket a szókimondásommal, de sohasem magamért, hanem a versenyzőimért harcoltam. Voltak vágyaim, céljaim, elsősorban az, hogy két-három honvédos kijusson az athéni olimpiára, s legalább az egyikük eredményesen is szerepeljen. Így is emelt fővel távozom, de a munkám befejezetlen…”
Egy lélegzetnyi szünet után a miértre is érkezik a válasz.
"Sikeréhes ember vagyok, s az utolsó évben olyan katasztrófák történtek, a sérülések és a lehetetlen anyagi helyzet mellett az eredményekre is várni kellett, s ez egy kicsit az idegeimet is megviselte – folytatja. – Keményebbé és követelődzőbbé váltam, óriási feszültség keletkezett körülöttem, ezért arra a következtetésre jutottam, jobb lesz, ha távozom. Sok sikert kívánok a szakosztálynak, hiszek benne, hogy a munka gyümölcse hamarosan beérik, sok-sok nemzetközi siker részesei lesznek a Honvéd versenyzői. Elégedett vagyok, mert nem dolgoztam hiába. Ugyanakkor szomorú is, nem tudom hová, merre menjek, mihez fogjak. Hatvanöt éves vagyok, de sohasem akarok nyugdíjba menni, teli vagyok energiával, nem bírom ki munka nélkül…”
Nehéz a búcsú.
A szakosztályvezető, Bodrogi Attila és a klub elnöke is többször elmondja: az ajtó mindig nyitva áll, bármikor szívesen látják, szeretettel fogadják, de az ősz hajú mester már menne.
Alighanem vissza az övéihez, a tatami mellé.