Az aranygeneráció atyja

Az anyaországba 1981-ben tért vissza, és az Olivais fiataljait vette a szárnyai alá, viszont egy év múlva már Lisszabon egyik legpatinásabb egyesületétől, a Belenensestől kapott megbízást az utánpótlás gardírozására. A kék-fehérektől is egy esztendő után távozott, és bár az Estoril korántsem akkora intézmény, mint a Belenenses, Queiróz ott már a felnőttek csapatával foglalkozhatott, a portugál edzőtársadalom egyik mesterének, Mário Wilsonnak a segédjeként.
1984-ben szerződött a Portugál Labdarúgó-szövetséghez, és hosszú évek során az összes korosztályos válogatott élén dolgozott. Három évig foglalkozott a legfiatalabbakkal, majd 1987 novemberében az U18-as válogatott élére nevezték ki, amellyel nem sokkal később ezüstérmet nyert a korosztályos Európa-bajnokságon. Queiróz kitartott tanítványai mellett, és – mint kiderült – igaza volt: 1989-ben a szaúd-arábiai ifjúsági világbajnokságon győzelemre vezette övéit, csakúgy, mint két évvel később hazai földön, Portugáliában. E két világbajnoki cím megszerzése során olyan játékosokkal dolgozott együtt, mint Joao Pinto (a mai napig az egyetlen kétszeres ifjúsági világbajnok), Luis Figo, Rui Costa, Capucho, Abel Xavier vagy Jorge Costa, akikre éppen e sikerek után ragadt rá az "aranygeneráció” elnevezés.

A második vb-címet követően a felnőttválogatott szövetségi kapitánya lett, a hatalmas várakozásnak azonban nem sikerült megfelelnie, a nemzeti tizenegyet ugyanis nem tudta kijuttatni az Egyesült Államokban rendezett világbajnokságra. A nagycsapat éléről huszonhárom találkozó (tíz győzelem, nyolc döntetlen és öt vereség volt a mérlege), valamint a szövetséggel történt látványos összeveszése után távozott.
Ugyanakkor nem kellett túl sokat munkanélküliként tengődnie, mert Sousa Cintra, a Sporting akkori elnöke 1993-ban a zöld-fehér egyesülethez csábította, ahol olyan egykori válogatottbeli játékosokkal dolgozhatott ismét, mint Figo, Capucho, Nélson, Peixe és Paulo Sousa. A José Alvalade-stadionban összesen három évadot húzott le, 80 mérkőzésen 52 győzelmet aratott 18 döntetlen és 10 vereség elkönyvelése mellett, de a szurkolók nagy álmát, az 1982 óta áhított bajnoki címet nem sikerült elhódítania. A csalódottságot még az sem tudta enyhíteni, hogy 1995-ben kupagyőzelemre vezette a több mint tíz éve egyetlen jelentősebb trófeát sem nyerő Sportingot.
Queiróznak az 1995–1996-os bajnokság felénél mondott fel a klub új elnöke, Santana Lopes (ő egyébként ma Lisszabon főpolgármestere), ám a szakember ismét csak rövid ideig volt munka nélkül, pár héttel később ugyanis elfogadta a New York-i MetroStars edzői állását, egy évvel később pedig a japán Nagoja Grampus Eight kispadjára ült át – hogy aztán visszatérjen az Egyesült Államokba mint a helyi labdarúgó-szövetség koordinátora. 2000-ben ismét költözött, ezúttal Dél-Afrikába, ahol újfent szövetségi kapitányi megbízást vállalt el, és bár a Bafana-Bafanát kijuttatta a japán–dél-koreai vb-re, a tornán már nem ő vezette a válogatottat, mert a szövetség felmondta a szerződését rasszista magatartására hivatkozva. Az indokról utóbb kiderült, hogy merő rágalom, de akkor már nem volt viszszaút, és Quieróz a Manchester Unitedhez írt alá: az Old Traffordon Sir Alex Ferguson segítője lett.
A "vörös ördögöknél” végre megkapta azt a nemzetközi elismerést, amelyért egész életében dolgozott, ezért nem meglepő, hogy örömmel fogadta, amikor a világ legjobb csapatának tartott Real Madridtól érkezett a hívás: legyen edző a Bernabéuban.