Amikor a szerelem győzött

– Még a Marsala játékosaként ismerkedtem meg a barátommal, Sergióval, és a nagy távolság ellenére az elmúlt kilenc hónapot is kibírta a kapcsolatunk. Mit ne mondjak, nehéz volt.
– Fel sem vetődött az a lehetőség, hogy ő jöjjön Magyarországra?
– Dehogynem. Mivel kosarazik, az elmúlt nyáron igyekeztünk csapatot találni neki Szegeden vagy Nyíregyházán, de augusztusban még mindkét klubnál bizonytalan volt az anyagi helyzet, így semmit sem tudtak ígérni.
– Szívesen vállalja ön a távollétet?
– Igen, mert imádom Olaszországot. Csak azt sajnálom, hogy messze kerülök a családomtól.
– Aggódnak otthon?
– Közel sem annyira, mint amikor két éve Szicíliába mentem játszani. Most nyugodtabbak, mert tudják, hogy jó kezekben leszek.
– És mi lesz a röplabdával?
– Hááát, nem igazán tudom… Salernóban élünk majd, ám a környéken nincs A-ligás csapat, azt hiszem, csak egy B-kettes. Semmiképpen sem szeretném, hogy valahova messze szerződjek, csak azért, mert ott az A-egy vagy az A-kettő ligában játszhatnék. Ez esetben semmivel sem találkozhatnánk többet Sergióval, mint az elmúlt szezonban.

– Túl fiatal és túl jó játékos ahhoz, hogy már most abbahagyja, nem gondolja?
– Én sem szeretnék szakítani a sportággal, de ebben a helyzetben nem a sport lesz a legfontosabb.
– A válogatott szereplést is lemondta.
– Lehet, hogy el tudtam volna vállalni, de már május végétől dolgozhatok egy gyermeksporttáborban, amelynek egyik szervezője a kedvesem. Akárcsak tavaly, az idén is segítek neki. Ez jó munkalehetőség, ami azért is fontos, mert az elmúlt háromhavi fizetésünket nem kaptuk meg Nyíregyházán – de én nem erre emlékszem majd, hanem a Bajnokok Ligája remek meccseire, a bajnoki és kupaelsőségünkre. Örülök, hogy ezekkel az élményekkel távozhatok.
– Vagyis már sohasem látjuk Magyarországon játszani?
– Sohase mondd, hogy soha. Mindenesetre ha jól alakulnak a dolgaim, akkor…