Kívülről fújja a vietnami ACB-t

– Pontosítanék mindjárt, mert a csapatunkat a január elején megtartott sajtótájékoztató óta úgy hívják: LG ACB Hanoi. Tudja, hogy van ez, ha már áldoz a klubra, a befektető nevét illik felvenni… – kezdte a nem is olyan rég még a Kispestet irányító szakember. – Komolyra fordítva: azzal, hogy az LG vállalat beszállt, irigylésre méltó anyagi helyzetbe kerültünk, hiszen ne feledjük, az ACB nem más, mint az Asian Commercial Bank rövidítése, vagyis egy, a földrészszerte ismert pénzintézet is a támogatóink közé tartozik.
– Más szóval: tejben-vajban fürösztik önöket.
– Tény, panaszra nincs okunk, mi gyorsan beilleszkedtünk, az itteniek meg hamar megszerettek minket. Talán könnyítette az akklimatizációt, hogy mielőtt megállapodtam volna az elnök úrral, már feltérképeztem az itteni viszonyokat, így tisztában voltam vele, mire számíthatok. Arról nem is beszélve, hogy egy remek idegenvezetőnk is akad az elmúlt idényt is Hanoiban töltő Takács Lajos személyében.
– Gyanítom, az össznépi boldogsághoz az is kellett, hogy a kupasorozatban előbb a Thanh Hoa, majd a Da Nang együttesét elbúcsúztatva a legjobb nyolc közé jussanak.
– Noha a Thanh Hoa csapatával egy körrel korábban csaptunk össze, az volt a nehezebb dió, csupán tizenegyesekkel kerekedtünk felül. A Da Nanggal szombaton meccseltünk, és a pálya szélén örömmel láttam, hogy a fiúk okos, mi több, helyenként szép játékkal verik kettő–nullára a riválisukat.
– Csak nem elégedett?
– Itt mindenki elégedett, úgyhogy én is az vagyok.
– Jól is érzi magát Hanoiban?
– Köszönöm, jól. Egy magyar ember számára szokatlan, ugyanakkor csodálatos világba csöppentünk, a vietnamiak roppant kedvesek, bármi gondunk van, azonnal a segítségünkre sietnek.
– Ha most azt mondja, hogy nem vágyik haza…
– Akkor itt álljunk meg egy pillanatra: amikor decemberben felszállt a gépem Ferihegyről, megfogadtam, amíg nem térek vissza Magyarországra, addig nem beszélek az otthoni dolgokról.
– Miért is?
– Mert nem szeretném, ha rám sütnék, hogy a messziről jött ember azt mond, amit akar. Néhányan már beleestek ebbe a csapdába, én, ha lehet, kikerülném. Félre ne értsen, nincs nekem bajom senkivel, azonban úgy vélem, jobban járok, ha csöndben maradok.
– Holott kíváncsi lettem volna, mit szól például ahhoz, ami Kispesten történt.
– Érdekesen alakultak a dolgok. Ennyi.
– Idehaza elterjedt, a Honvéd új menedzsmentje szívesen látta volna Détári Lajost újra a piros-feketék kispadján, csakhogy ön nemet mondott.
– Hohó, ez is hazai téma… Na jó, annyit elárulhatok: nemcsak otthonról, külföldről is akadtak ajánlataim, de tudomásul kell venni, engem márciusig az ACB-hez köt a szerződésem.

– Én tudomásul vettem. Térjünk akkor vissza Vietnamba: színvonalas arrafelé a futball?
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy szervezett. És előbb-utóbb ez a szervezettség eredménnyel is párosulhat. Itt nem titkolják, Dél-Korea babérjaira törnek, jobban mondva, azt akarják kicsiben megcsinálni, amit a tavaly nyári világbajnokságon megcsodált válogatottól láttak. Ahogy elnézem a játékosok lelkesedését, rajtuk nem múlik a siker. A mentalitásuk példaértékű, abszolút profi módon állnak hozzá az edzésekhez, valamint a mecscsekhez, néha az az érzésem, nem száz, hanem magukat megfeszítve száztíz százalékot nyújtanak. Persze az én csapatom számára a nagy vizsga a vasárnap kezdődő bajnokság lesz, ott kiderül, megérjük-e a pénzünket. Egyébként premier lesz ez a javából: nem csupán az élvonalban, a most felhúzott új stadionunkban is bemutatkozunk.
– A kezdő tizenegy már összeállt a fejében?
– Nagyjából igen. Téger Pista helye máris biztosnak tűnik, csakúgy, mint Namé és Minh-é…
– Elismerést érdemel a vietnami kiejtése.
– Örülök, hogy felfigyelt rá. Igyekeztem ám a tanulással: egy hét alatt bemagoltam, és most már kívülről fújom a futballisták nevét. Igaz, könnyíti a helyzetemet, hogy Nguyenből hat is van…