A csúcsra tör a Santos

Az idő viszont elszállt a Pelé vezette Peixe (ez a csapat hivatalos beceneve, amely halat jelent) felett, és az egyesület egy idő után már csak a múltjából élt.
Egészen mostanáig! Az idén ugyanis a történelem megismételte önmagát, ugyanis miként 1956-ban, nem sokkal azután, hogy Waldemar de Brito levitt egy bizonyos Edson Arantes do Nascimento nevű, 15 esztendős fiatalembert a Vila Belmiro-stadionba, úgy támadt fel a Santos halotti poraiból. És ezúttal nem volt megállás: az egykori válogatott kapus, Emerson Leao vezette, mindössze 22 éves átlagéletkorú brigád végre betehette a fekete-fehérek vitrinjébe a hiányzó, az országos bajnoknak járó serleget. Persze egyből felvetődött a kérdés: vajon, mi (volt) a Santos titka? Leao munkája? A trénerről mindenki tudja Brazíliában, hogy hihetetlenül nagy szája van, a sikerek után úgy kell visszarángatni a földre, ráadásul a kudarcokat is rendre megmagyarázza, viszont klubjáért és játékosaiért (őket egytől egyig a fiainak tartja) tűzön-vízen át küzd. Erre a legjobb példa, hogy most, amikor érte és a tanítványaiért Európa leghatalmasabbjai kopogtatnak, előbb meghosszabbította a szerződését a Santosszal, majd ugyanezt kérte a csapat tagjaitól. Mindemellett egy akkora adag nyerési vágy Leao életének mozgatórugója, hogy a tinédzser labdazsonglőrök nem egyszer eksztázisban játszották végig a mérkőzésüket.
Ugyanakkor nem elég kizárólag az akarat és az elszántság, a labdát be is kell juttatni az ellenfél kapujába – az egyebektől most tekintsünk is el! –, és a Santos ifjai ezt a feladatot is kiválóan hajtották végre. A csapat gerincét a Diego, Robinho, Elano tengely alkotta, ők összesen 29-szer zörgették meg a riválisok hálóját a bajnokság során, de ami miatt sokkal inkább érdemes megjegyezni a nevüket, hogy 17, 18, illetve 21 éves sportemberekről van szó. Természetesen már most Peléhez hasonlítják őket, és nagyon könnyen előfordulhat, hogy valóban ők lesznek a harmadik évezred első nagy brazil futballgenerációjának vezéregyéniségei, ugyanis a siker, valamint a menet közben szerzett hírnév ellenére sem "szálltak el” önmaguktól, és – legalábbis eddig – kizárólag a játékszenvedély hajtotta-hajtja őket. Diego például a Corinthians ellen játszott döntő visszavágóján a 3. percben megsérült, le kellett cserélni, viszont akkora odaadással vetette bele magát a küzdelembe, hogy először fel sem fogta, mi a helyzet, majd amikor rádöbbent, hogy csapata nélküle kénytelen megvívni a derbit, keserves zokogásban tört ki.
A bajnoki cím persze aztán őt is megvigasztalta, és minden bizonnyal további energiákat mozgósított benne és csapattársaiban, hogy jövőre, miként Leao mester fogalmazott, a Santos újra feljusson a világ tetejére.