A profinak mindig küzdenie kell

Nézzük a kezdeteket…
Érkezett ragyogó interjúalanynak mindjárt Buzsáky Ákos, aki akkor, amikor a sorozatunk is elindult – azaz a nyár végén – az FC Porto együtteséhez szerződött. Az érthetően fölöttébb boldog korábbi MTK-játékos egyik legemlékezetesebb mondata ekképp hangzott nem sokkal kiutazása után: "Az, hogy az MTK-tól Portóba szerződtem, még csak egy lépés volt, és semmiképpen sem szabad megelégednem. Sokat kell még dolgoznom és fejlődnöm, de egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy egy nap ennél nagyobbat is lépek majd, azaz eljuthatok akár Barcelonáig is, csak kitartónak, szorgalmasnak és ami a legfontosabb, türelmesnek kell lennem. Nem szabad kishitűnek lenni, hiszen ki bízzon bennem, ha én nem bízom magamban?
Következett Halmosi Péter, aki az osztrák GAK csapatában futballozik (szintén az ősztől), s a Szombathelyről elszármazó középpályás pedig arról (is) szólt, hogy nem kell már az első menedzser "tejben-vajban fürödhetsz majd” kezdetű ígéretére rábólintani: "Ódzkodtam a magyar »támogatóktól«, sokszor hallani nem éppen biztató esetekről, hogy csak addig fontos az ember, míg alá nem írja a papírokat, utána meg már szinte azt is elfelejtik, hogy a világon van. Szóval nehéz megtalálni azt a személyt, akiben feltétel nélkül megbízhatok. Nekem nincs szükségem efféle menedzserekre.”
A pécsi születésű, jelenleg a Beerschotban játszó Bodor Boldizsár viszont szinte semmivel sem törődve utazott Belgiumba, és kizárólag édesapja jó tanácsa járt a fejében, aki pedig azt mondta: "Fiam, amennyiben tényleg jó játékos akarsz lenni, akkor külföldre kell szerződnöd!” Még nem volt 17 éves, amikor idegenlégiósnak állt. Bátor volt. Ez is kellett ahhoz, hogy ma már remek labdarúgónak tartsák klubjánál, s rendszeresen kezdőként lépjen pályára együttesében, amelynek huszonnégyes keretének csupán felét alkotják belga futballisták. Játszik ott brazil, ghánai, jugoszláv, orosz és Sierra Leone-i futballista is. Megtudtuk Bodor Boldizsártól, hogy emiatt az edző angolul, flamandul és franciául is ismerteti a gyakorlatokat. Ha valamilyen óriási balszerencse folytán Bodor Boldizsár mégsem futja be azt a pályát, amire hivatott, legalább a nyelvtudását kamatoztathatja a civil életben.
Magyarországon csupán az MTK-nál zajlik az európai nívóhoz hasonlatos utánpótlásmunka. A tárgyi feltételek még nem tökéletesek (kevés a futballpálya), viszont a fegyelem, a képzés formája már szisztematikus rendszerről árulkodik. Telegdi Gergő, az agárdi Sándor Károly Labdarúgó Akadémia tagjainak egyike elmondta: "Két nyelvet, angolt és németet, valamint számítástechnikát tanítanak nekünk. Képzett szakemberek jóvoltából ismerjük meg a modern labdarúgás alapjait, edzőink a végletekig aprólékos statisztikát készítenek meccseinkről, elemzik mindegyikünk teljesítményét.” Az efféle kiváltságos helyzetben csak a legnagyszerűbb magyar tehetségek tréningezhetnek. Telegdi Gergőre áll e megállapítás, és ezzel ő is tisztában van. Mosolyogva mesélte: "A Debrecennel mérkőztünk, és az első derbin, amikor jobb oldali bekket játszottam, kettő–nullára kikaptunk. A visszavágón már ékként léptem pályára, és három gólt szereztem, végül öt–nullára nyertünk.” Kiderült, mindez nem véletlen: "Sokszor elértem már a háromgólos határt, sőt két ízben hatot vágtam” – mondta az MTK tehetsége.
Magyarországon van még egy útja a fiatal játékosok fölfutásának. A Vasas siralmas állapota nyitott utat például a tizenhét éves Pál András számára. Noha valóban nagy jövő állhat előtte, ilyen fiatalon aligha kerülhetett volna a Vasas felnőttcsapatához, ha Angyalföldön minden rendben lett volna. Pál András az elmúlt idényben még az ifi B-vel gyakorolt, és mint mondja, akkor nem is remélte, hogy ilyen hamar a legjobbak közé kerül. Aztán a nyáron sokan elhagyták a klubot, a vezetők pedig úgy gondolták, a távozók pótlását fiatalabbakkal oldják meg. Iványi Károly ügyvezető igazgató és Antal Péter technikai vezető szólt a játékosnak, készüljön, mert nagy feladatok várhatnak rá. A felkészülést Csábi József irányításával, a felnőttekkel végezte a tehetség, végül ott is ragadt köztük, de az majd idővel kiderül, előnyös volt-e, hogy ilyen hamar a felnőtteknél gyakorolhat.
A hasonló korú Rudolf Gergely arról számolt be, hogy a Nancy csapatában minden képzeletet fölülmúló profizmusra tanítják a fiatalokat, és erre akad példa: "A karácsonyi szünetre hazautazhatunk, és ilyenkor az edzők induláskor személyre szabott edzésprogramot adnak a kezünkbe, és azt szigorúan be kell tartanunk. Nem ehetünk össze-vissza mindenféle édességet. Meg egyébként is, habár fiatalok vagyunk, belénk nevelték már: a profi játékosnak tudnia kell, mit szabad és mit nem.”
Arról persze lehet vitatkozni, hogy mi a jobb, ha az ember fiatalon külföldre igazol, vagy ha csak érettebb fejjel szerződik ki. Dancs Roland szavai azonban az előbbi érvet támasztják alá: "Az idegenlégiósnak kettőzött erővel kell küzdenie, hogy bebizonyítsa, érdemes őt foglalkoztatni, és valóban jobb a helyieknél.”
És valóban ez az aranyszabály, amit egy profi játékos egész ifjú korától szem előtt kell tartson, egészen addig, amíg rutinos labdarúgóként már túljut pályáfutása zenitjén…

A kis futballszurkoló

Bálint leült a tévé elé.
Mindig ott ült, az ágyán a falnak támaszkodva, nem volt napnak perce, amikor otthonában ne ott ült volna. Ahogy belépett az ajtón, ledobta kabátját a földre, egyik lábával a másik sarkára lépett, kibújt cipőjéből, ami nagy ívben repült, aztán landolt a padlón, a balos itt, a jobbos ott, ereje annyi maradt, hogy sapkáját még fölhajítsa a fogasra, hogy bezuhanjon az ágyba, hogy kezébe vegye a távkapcsolót.
Bálint nézett szappanoperát, kalandregényt, krimit és híradót, kibeszélőshow-t, sztármagazint, szerette a hét végi amerikai bugyutaságokat, a hétközi ostobaságokat, meredt tekinetettel bámulta a természet lefilmezését, megnézte a pikáns, pimasz, provokatív Claudiát. Mindegy volt neki, mi van benne, csak nézte a dobozt, néha csak félszemmel, álomba szenderülve. Még akkor is nézte, amikor nem nézte, mert akkor bekapcsolva hagyta a rajzfilmcsatornát, hátat fordított a kicsiny készüléknek, asztalához ült, és így is tudta, most éppen Jerry veri agyon Tomot vagy Tom püföli Jerryt, és próbált tanulni, mert ő még tanuló volt, általános iskolába járt tudniillik.
Bálint tehát leült a tévé elé. Mivel állandóan ült az ágyán, ez önmagában nem lenne érdemes szóra, de most a majd két évtizedet többet élt bátyja mellé ült, aki sosem nézett tévét, utálta az igénytelenséget, a kereskedelmi adók sztárprogramjait, sőt a testvére kivételével utálta azokat is, akik nézték a tévét.
Hacsak nem sportközvetítés volt abban a tévében, mert a sportot viszont szerette, de nagyon. Kivált szerette a labdarúgást, abból is a jobbik fajtát, a spanyolt, szurkolt, izgult a meccsek legtöbbjén, sőt kiabált, ordított, nem törődve másokkal. Megivott két sört, hármat meg négyet, úgyhogy figyelmetlenségét betudhatjuk akár a malátalének; ám, hogy állatias hangokat hallatva ordítson, ahhoz nem kellett egyéb, csak a Barcelona csapatának kellett pályára lépnie, négyévente pedig a brazil válogatottnak – utóbbi Bálint számára csupán azért volt tudott, mert az illemhely ajtaján tátongó lyuk sokáig árulkodott a franciák 1998-as vb-sikeréről.
Bálint leült hát a bátyja mellé meccset nézni. Óvatosan közelítette meg a célpozíciót, egy üres fotelt, mivel a csikkekkel teli hamutállal, öngyújtóval, üres sörösüvegekkel, tökmaghéjas ibrikekkel, szotyival ékített asztal körül nagyhangú emberek ültek. Többségük évente egyszer látogatott el ide, akkor is meccsnézés céljából, s hogy a szomszédok is tisztában legyenek vele, mi járatban vannak, hogy az egész utca megtudja, ma nagy meccs, döntő van a tévében, üvöltöttek mindannyian, oly’ hangosan, ahogy egy Kispest-meccsen szokás ordítani (ott sincsenek sokkal többen, mint Bálint bátyjánál, ahol ilyen fontos napokon összejönnek nyolcan-tízen, mikor, hogy).
Bálint leült, és halkan kérdezte: a Barcelona játszik-e?
De nem volt, aki válaszoljon, fontosabb volt a meccs, mint egy kilencéves gyermekember, aki mindent néz a tévében, csak egyvalamit, futballmeccset, azt az egyet nem néz. De most a sokaság, a hangoskodás, a harsányan közvetítő Knézy Jenő, akiről persze még nem tudta, hogy ő Knézy Jenő, csak azt, hogy olykor ő is úgy kiabál, mint a bátyja, szóval mindez kicsalogatta Bálintot szobájából, belébújt hát az érzés, amit kíváncsiságnak neveznek. Miért ordít itt mindenki, mi jó van abban, hogy itt üvöltöznek, pöfékelnek, isznak?
A kisember ott ült a felnőtt gyerekek között, de mintha ott sem lett volna, azok a feje fölött mutogattak, kiabáltak egymásnak, csak nézték a meccset. Bálint ült, és ezúttal nem a tévét nézte, hanem a tévét nézőket nézte. Ôk másként viselkednek tévénézés közben, mint önmaga, meg kellett fejtenie a miértet. Ha nem a Barcelona játszik, és nem magyarok játszanak, akkor kik játszanak? – tudakolódzott. Elhallgatott mindenki. Te, Bálint, honnan veszed, hogy nem magyarok játszanak? Bálint összeszedte gondolatait, és ahogy az egy kilencéves diáktól várható, "hát”-tal kezdte mondatát, majd hozzátette, hogy magyar meccsre sosem jöttök ide, meg amúgy is, valahogy minden más ezen a meccsen, mint amikor magyarok fociznak a tévében. Ott csönd van, és valamiért mindig kimegy oldalra a labda. Most sokkal gyorsabb, mint.... Elhallgatott, mert el kellett hallgatnia. Ekkor ugyanis a többség, köztük a bátyja, fölpattant helyéről, és üvöltötte, hogy "Góóóóóóóóól!”, és ölelgették egymást a vendégek, és a "big brother” nem szégyellte érzéseit, és potyogtak a könnyei, és kérdezte öccsétől, hogy láttad, mit csinált Rivaldo, és milyen gólt lőtt Ronaldo, láttad?!
Bálint az utolsó néhány percet végignézte a vb-döntőből. Életében először nézett meccset. Kezdte élvezni a társaságot, kezdte átérezni a jelentőségét, hogy a képernyőn futkosó játékosok miért küzdenek; kezdte már átjárni az izgalom, hallgatta, mit mondanak a szobai szurkolók a meccsről, hogy sokan örülnek a brazil sikernek, hogy a többiek meg cukkolódnak velük. Mikor már érteni vélte a játék lényegét, véget ért a finálé, a szoba elhalkult, hamarosan tiszta lett az asztal, eltűntek az üres üvegek. Csak a bátyja öröme maradt vissza.
Két héttel később Bálint tudakolta testvérétől, mikor lesz legközelebb meccs a tévében. Meglepetés volt ez a javából. Végre valami értelmes is foglalkoztatja majd öcsit, gondolta a báty.
Elkezdődött a magyar bajnokság.
Bálint három percet nézett az egyik meccsből. Unta. Mert nem történt semmi, mert nem volt hangulat, mert nem volt kiabálás, mert nem volt gól. Leült bátyjával a készülék elé, de egyedül állt föl onnan.
Átment szobájába, kezébe vette a távvezérlőt, lábát felhúzta az álláig, és kapcsolgatni kezdte a tévéjét.
Talán négy év múlva, talán…