Posztonkénti rangsor az őszi idényben

Alább a kapusok és a védők rangsorát közöljük, a további rangsor a Középpályások és a Támadók című összeállításainkban található.Két csapat van az élvonalban, amelynél a kapott gólok száma mérkőzésenként nem éri el az egyet. Mindez jelentheti azt is, hogy ezeknek az együtteseknek a védekező játéka van a legjobban megszervezve, de arra is következtetni enged, hogy ezek a gárdák kiemelkedő képességű kapusokat foglalkoztatnak. Aligha okoz különösebb szenzációt, hogy az említett két csapat, vagyis a Ferencváros és az MTK Hungária a táblázat első két helyét foglalja el, mint ahogy arra sem sokan kapják fel a fejüket, hogy a kék-fehérek egyese, Hajdu Attila vezeti a kapusok rangsorát. Az MTK tízszeres válogatottja évek óta a magyar mezőny legjobbjai közé tartozik, ám ha arra gondolunk, hogy korábbi klubjánál, a Vasasnál nem mindig voltak elégedettek vele, akkor most alighanem érez némi elégtételt. Állandó vitatémát jelent, hogy csapatainknak mennyire éri meg külföldi labdarúgót szerződtetni. Nos, Debrecenben valószínűleg úgy tartják, érdemes a határon túl körülnézni, amennyiben olyan képességű profit sikerül megszerezni, mint Sandro Tomic (amúgy a légiósok alkalmazásának szükségessége majd mindegyik posztelemzés során felmerül). A horvát játékosnak nagy szerepe van abban, hogy a Loki ősszel csak két vereséget szenvedett, mint ahogy az is megállapítható, hogy a győri Sebők Zsolt ezen az őszön végleg élvonalbeli kapussá vált. Csak negyedik a listán a ferencvárosi Szűcs Lajos, ám sokan őt tartják– nem alaptalanul – a honi mezőny legjobbjának. Végh Zoltán ezúttal is bizonyította, hogy a Videoton gyengélkedésének nem ő az oka, a siófoki Németh Gábor tizedik helye pedig azért meglepetés, mert Csank János együttese a harmadik legkevesebb gólt kapta az ősz során. Az utolsó helyen zárt Vlaszák Géza, ám ezt nem a képességeinek, hanem sokkalta inkább a két kiállításának köszönheti.A modern futballban a jobb oldali védőnek határozottsága és keménysége mellett remek technikai képességekkel, kiváló fizikai adottságokkal kell rendelkeznie, és hatalmas futómennyiséget teljesítenie. Manapság egy felfutó szélsőnek nem elég csak a védekezésből kivennie a részét, hanem illik gyakran felzárkóznia a támadásokhoz és jó esetben remek beadásokkal kényeztetnie a támadókat. Mivel e poszt legjobb magyarjai – Bodnár László és Fehér Csaba –légiósként gyakorolják hivatásukat, a magyar mezőnyben egyetlen válogatott futballista játszik: a dunaújvárosi Salamon Miklós, aki eddig csupán egy percet szerepelhetett a nemzeti együttesben, és aki most az ötödik helyen végzett. Közrejátszhatott ebben a Dunaferr gyengélkedése, valamint az, hogy Salamon Miklós eredetileg középhátvédként képes a legjobb teljesítményre. A lista élén az a Molnár Zoltán áll, aki nyáron éppen Dunaújvárosból tért vissza az MTK-hoz, és régi-új gárdájában is megbízhatóan futballozott –ráadásul az átlag fölé emelte, hogy a védő támadójátéka is sokat javult. Dicséretet érdemel a fiatal debreceni Balog Zsolt, valamint a bajnok ZTE csupaszív csapatkapitánya, Kocsárdi Gergely. A külföldiek közül egyedül a Békéscsabán alkalmazásban álló Dusko Grujicsról mondható el, hogy érdemes volt leigazolni, Dragan Vukmir és Jurica Karabatic viszont a mezőny második felében végzett. Alekszandar Sztanojevicsről jobb nem is említést tenni, bár a magyar mezőny egyik (ha nem a) legrosszabb labdarúgója a jobbhátvédek között egy embert maga mögé utasított: csapattársát, Tímár Krisztiánt…Az évtizedek során láthattunk már parádésabb átlagosztályzatú középhátvéd-ranglistát, és bár ezen a poszton minőségi a felhozatal – hiszen válogatott játékosok alkotják az élmezőnyt –, ennél azért többre (lehetnének) képesek a magyar védők. Hangsúlyozni kell azt, hogy a magyar védők… Ugyanis, ha a felsorolt nevek között böngészünk, rögvest feltűnhet, hogy a Borsodi Ligában szereplő, és drága pénzen szerződtetett légiósok pocsék teljesítményt nyújtanak, egyszersmind bebizonyosodik azon szakemberek igazsága, akik azt mondják: a vegetáló magyar futballt az utánpótlással kellene erősíteni. Az MTK-s Mico Szmiljanics őszi produkciója még úgy, ahogy közepesre értékelhető, de a többi légiós – Alekszandar Pantics, Igor Budisa, Dejan Vilotics és Flavio Pim – tán jobb lenne, ha csomagolna, mert a teljesítménye (a fél év során kapott osztályzataik alapján) biztosan nem éri meg azt a pénzt, amit e produktummal kereshet. Ezek a labdarúgók a hazai tehetségek elől veszik el a lehetőséget, ráadásul a játékuk cseppet sem közönségvonzó. Annak idején – és most ne távolodjunk el messzire a jelentől – Garaba Imre, Kovács József, Pintér Attila, Kardos József olyan egyénisége volt a sportágnak, hogy miattuk (is) érdemes volt jegyet venni a meccsekre. Ami viszont öröm: a korábban is remeklő Kuttor Attila az élvonalbeli újonc Siófok csapatában sokadvirágzását éli, Urbán Flórián elnyűhetetlen, Korolovszky Gábor a tavaszi önmagához képest megrázta magát. Meglepetés, hogy a válogatottban az idén jól teljesítő, a Ferencvárossal bajnoki álmokat szövögető Dragóner Attila csupán negyedik – igaz, az MTK elleni örökrangadón kiállították, majd az ősz végén több bajnokiról hiányzott, így az élmezőny játékosai közül neki kevesebb a meccsszáma. S ha már fentebb a tehetségeket követeltük a légiósok helyére, akkor azért illő ugyanitt némi kritikát tenni utánpótlásügyben: esztendővel ezelőtt éppenséggel Pomper Tibort még a magyar futball egyik nagy ígéretének neveztük, ám a Videoton védője mára beleszürkült a mezőnybe, hiszen a kieső hely közelében álló csapat játékosaként csupán a 15. helyet sikerül megszereznie e poszt rangsorában…Manapság kétféle balbekket tartanak számon. Az egyik a 4-4-2-es taktikában szerepel egészen közel a vonal mellett. Az ezen a poszton játszó futballistának kötelező részt venni a támadások segítésében, gyorsnak, technikásnak kell lennie, voltaképpen olyannak, mint amilyen Roberto Carlos (más kérdés, hogy még egy ilyen baloldali védő nincs, s talán még nem is volt a Földön…). A másik efféle szerepkört ellátó labdarúgó a 3-5-2-es szisztémában lép pályára, s ő sokkal beljebb, már-már a pálya közepén védekezik, és erre, mondjuk, a milanos Paolo Maldini jelenlegi játéka jellemző leginkább. Maldini már korántsem villámléptű, és nem is a technikai képességei miatt marad emlékezetünkben. Mármost, miként lehetséges összehasonlítani a két szerepkört, és annak játékosait? Bizony, nehezen! Mindazonáltal az lényeges szempont lehet, hogy akármelyik feladatot is vállalja a játékos, azon miként tudja ellátni edzője utasítzásait. Selymes Tibor, a Debrecen "Maldinije” (értsük ezelatt azt, hogy a 32 esztendős védő sem gyorsul már pályafutása során, ellenben rutinjával – legalábis Magyarországon – tökéletesen kompenzálja a korral járó hiányosságát) végzett e rangsor élén. A 46-szoros román válogatott – már magyar állampolgár – labdarúgó a pozíciós játékban roppant hatékony, viszont akkor, amikor előremerészkedik, könnyen bajban lehet. Nem mindig ér vissza időben, persze, meglehet, ezt a problémát taktikai tökéletesítéssel ki lehetne küszöbölni. Selymes Tibor játékának elemzésekor feltétlenül szóba kell hozni azt is, hogy talán a magyar mezőny legjobb bal lába az övé, szabadrúgásai veszélyesek, akármelyik oldalról is végezze el azokat. Az MTK kapusa, Hajdu Attila sejthetően sokat tudna mesélni erről...

Középpályások
Támadók
Az ősz válogatottjai