Sotomayor tisztázta a tisztátalanságát

"Tudom, hogy mindig, ha lebukik valaki, rögtön az ártatlanságát, hangoztatja, de én tényleg ártatlan vagyok” – ilyeneket nyilatkozott Sotomayor egy éve, az A- és a B-próba között. Aztán, sérülésre hivatkozva, 34 évesen gyorsan visszavonult, mielőtt végleg eltiltották volna – merthogy visszaesőnek számít. 1999-ben ugyanis kokainozott, ami még bocsánatos bűnnek számított az IAAF-nél, elutazhatott Sydney-be, és hazavihetett egy ezüstérmet. Abban az időben önmaga és mások hitegetésben erősen besegített neki a kubai média, mely hírt sem adott a lebukásról. Juantorena pedig, egy másik kubai csoda, aki a kubai atlétika szövetségben elnökösködik, állította, hogy olyan kis kokaintól, amit Sotomayor beszedett, nem is lehet nagyot ugrani. Jött a 2001-es esztendő, a nandrolon éve, e csodaszer olyan áldozatokat szedett, mint Fernando Couto, Stam, Davids, Guardiola (merthogy elsősorban áldozatok, ha pillanatnyilag jól is érzik magukat.) Az olasz fociliga nagyjairól szóló negatív híreket világklasszis atléták pozitív nandronol-teszt esetei színesítették, például a gátas Tony Dees vagy a hosszútávfutó Saidi-Sief példája. És jött a kubai fenomén története, majd a szokásossá vált mellébeszélés, a másoktól eltanult összeesküvés-elmélettel, hogy "biztos valaki belecsempészett egy kis nandrolont a vizeletembe”. Azért a 2002 januári B-próbát inkább nem várta meg a kubai bajnok, búcsút intett a versenyzésnek, mondván testi kínok miatt nem tudja folytatni. A B-teszt persze megerősítette az Á-t, s jöttek a nagy hallgatás hónapja, aminek Sotomayor múlt héten véget vetett. Saját szövetségének küldött levelében beismerte, hogy szó se volt sérülésről amikor "nyugdíjba ment”, amit egyébként úgyis tudott mindenki, de legalább beismerte. Vallomása szerint egyedül őt terheli a felelősség, ami viszont nem egészen helytálló: alighanem maga el akarja vinni a balhét, remélhetőleg önszántából.

Sotomayor olimpiát nyert 1992-ben, szabadtéri világbajnokságot ’93-ban és ’97-ben – ezek a legnagyobb tettei. ’93 augusztusában 245 centire javította a világrekordot – kilenc és fél éve nem tudta senki megdönteni. Mégsem ez a legnagyobb emlékünk vele kapcsolatban, hanem a ’89-es fedettpályás világbajnokság. A Budapest Sportcsarnok zsúfolt lelátói előtt csak a fejét csóválgatta sokáig, hogy nem megy neki az ugrás. A verseny végjátékában viszont, a lélegzetét visszafojtó embertömeg előtt átlibbent a 243 centin, új világrekordot elérve. Dobhártyaszakító örömujjongás fogadta, a nézőtér nyolcezer magyar sportbarátjának feledhetetlen estét szerzett. Maradjon meg ilyennek az emlékünkben.