Mámoros tizenharmadika

Robsonék nem adták föl egy percre sem, bár – a mester bevallotta, maga sem hitt benne, hogy tanítványai továbbjuthatnak. Lám, hitetlenül is lehet annyira akarni, hogy sikerüljön. Hogy a britek mire képesek azt mindig is tudtuk, az óvodás futballrajongók is láthatták három éve, ha nem zavarták ágyba őket a Manchester–Bayern döntő alatt. Kedden a Liverpool mutatta meg az angol buldog elszántságát, amikor 0-3-ról felállt Bázelben, s ha másra nem is ment vele, legalább kihúzhatta magát az öltözőbe menet.

Nagyobb boldogságot érezhettek a newcastle-iek szerdán a rotterdami gyepen, amikor ballagtak a zuhanyzó felé, de táncot még nem lejthettek. Örültek persze, hogyne örültek volna Bellamy 91. percbeli, győztes találatának, de akkor még nem tudták, jó volt-e valamire. Sir Bobby sem mondta el nekik, hogy mi történt Kijevben, merthogy maga sem volt tisztában vele. Egy ideig tájékoztatták a Dinamo–Juventus ütközet állásáról (Salas egyenlítőgóljáról még hallott), aztán úgy döntött, hagyják békén ezzel, bőven elég a tanítványai meccsét figyelnie. Lefújás után büszkén sétált be köztük az öltőzőbe, ott informálták, hogy kikapott a Dinamo.

– Ez a legnagyobb pillanat, amit a klubnál megéltem – a meghatódott edző első reagálása. – Már azon aggódtam 2-2-nél, mi lesz, ha még egyet bevágnak, s az UEFA-kupa is elúszik – tette hozzá. Ám pont az ellenkezője történt, sőt, még annál is több. Sir Bobby Robsont, a hatvankilenc éves szakvezetőt pályafutása utolsó éveiben csodálatos ajándékkal lepte meg a sors. Volt KEK-győztes a Barcelonával, vb-elődöntős az angol válogatottal, ám nyugdíjasan nem a régi sikerekről kell majd anekdotáznia, közelmúlt marad neki 2002. november tizenharmadika.