Pálya nélkül futballoznak

– Hogyan telt a keddi napja?
– Néhány esztendeje már azt kérem a feleségemtől, ne legyen ilyenkor semmiféle csinnadratta – mondta Vitray Tamás, aki november 5-én ünnepelte hetvenedik születésnapját. – Ez többnyire így is alakult, azaz csak a gyermekeim és az unokáim látogattak meg egy közös szülinapi ebéd erejéig, aminek nagyon örültem, mert egyébként sem vagyok társasági ember, meg aztán úgy gondolom, egy háromtagúnál nagyobb társaság már nemigen tudhat jóízűen beszélgetni, valaki ugyanis óhatatlanul a másik szavába vág. Most is csak annyi volt a kívánságom, hogy hetven év ide vagy oda, ne szervezzünk semmiféle programot, aki, amikor kopogtat, szívesen látom. Kora délutánra értem haza, és akkor végre kettesben lehettem a feleségemmel.

Nem sikerült lealkudni

– Kerek évfordulót ünnepelhetett, pedig több forrás úgy tartja nyilván önt, mint aki ezerkilencszázharmincháromban született…
– Az történt, hogy Budapest ostroma alatt elvesztek az irataim. Valamikor ezerkilencszáznegyvenöt elején a nagyanyám ment el az illetékes hivatalba pótolni a dokumentumokat, és amikor megkérdezték, mikor látta meg a napvilágot az unokája, azt felelte: ezerkilencszázharminckettőben. És bár voltak, akik úgy emlékeztek, hogy harminchárom volt a születési dátumom, és egy ideig én magam is meg-megpróbáltam lealkudni egy évet, végül maradt az ezerkilencszázharminckettő. A lényeg, hogy ebben a korban az ember azért – akár tetszik, akár nem – már a célegyenesben van.
– Mit mondott volna, ha bármely szerette azt tippeli egy esztendővel ezelőtt, hogy a Telesport főszerkesztőjeként ülheti meg a hetvenedik születésnapját?
– Legalábbis elcsodálkozom. Nem terveztem visszatérést, de a televíziótól sem érkeztek olyan jelzések, hogy szerepet szánnának még nekem az intézmény életében.
– Gyanítom, már csak azért sem, mert néhány éve Farkasházy Tivadar úgy jellemezte az ön búcsúját a tévétől, hogy "negyven év után az MTV kilépett Vitray Tamásból”…
– Ezerkilencszázkilencvenhétben nyugdíjazott az akkori tévéelnök azzal a némiképp álságos meghagyással, hogy azért szeretné, ha minél több műsort készítenék. Igen ám, csak közben a műsoraimat szép csendben elsorvasztották. Így azután már jócskán nyugdíjazásom után, egy hétvégén csendben összecsomagoltam a holmimat, és aztán évekig még a Szabadság teret is elkerültem. Azt gondoltam, az ott eltöltött négy évtized ellenére sincs sok keresnivalóm a házban. Persze mint minden fájdalom, később ez is enyhült, meg aztán nem is a nyugdíjasok tipikus életét éltem, hiszen rádióztam, illetve dolgoztam a tv2-nél. Ami Farkasházy megjegyzését illeti, engedje meg, hogy azt úgy fordítsam le: én magam inkább jelentettem a Magyar Televíziót, mint az, aki elküldött onnan. És ne tessenek önteltségnek venni, de magam is úgy érzem, hogy ennek a Szabadság téri épületnek a malterjában jelképesen ott van az én vérem is…
– Milyen állapotokat talált most, a visszatérésekor az intézményben?
– Nem hiszem, hogy újdonságot mondok, ha kijelentem: a Magyar Televízió története talán legnehezebb időszakát éli, és e tekintetben a sportosztály sem kivétel. A pénztelenség rettenetes állapotot szül.
– De azért az ön csapata, ott a sportosztályon, jelenlegi összeállításában alkalmas lenne arra, hogy "minőségi futballt” produkáljon?
– Hogy az ön hasonlatánál maradjak: nem az a probléma, volna-e mit tanulnia ennek vagy annak a játékosnak a mesterségből – mert lenne, persze, hogy lenne –, hanem az, hogy egyelőre pálya sem igen akad, ahol futballozhatnánk. Mostanság tudniillik az is gondot okoz, ha a közvetítőkocsinak ki kell gördülnie a garázsból. Képzelje el, milyen lapot készíthetnének a Nemzeti Sportnál, ha az újságírók mondjuk egyetlen külföldi eseményről sem tudósíthatnák az olvasókat…

Sportolók, sípszótól sípszóig

– Sok-sok néző azonban nemcsak az elmaradó sportközvetítéseket hiányolja napjaink televíziójából, hanem az ön olyan, mára legendássá lett műsorait, mint az Ötszemközt, a Csak ülök és mesélek vagy éppen a Telefere. És mindazokat a produkciókat, amelyekben olyan ügyek mellett állhatott ki, mint a mozgássérült gyerekek speciális gyógytestnevelése, meg a rákbetegek támogatása. Valószínűtlennek tűnnek manapság az efféle tévés missziók, amikor a kereskedelmi adókon már – önt idézve – a műsor van a reklámért, és nem fordítva.
– Kérem szépen, tudomásul kell venni, hogy ez az élet rendje. A televízió immár azt a funkciót tölti be, ami igazán a szerepe, vagyis szórakozást kínál, mégpedig nem is feltétlenül magasrendű szórakozást. Nincs az a kereskedelmi tévé, amely kockáztatni merné a nézettségét olyan témák tálalásával, amik nem vagy csak nehezen jutnak el az emberekhez. Persze az idősebb korosztálynak, amelyik egy másféle tévén nőtt fel, biztosan van nosztalgiája az eltűnt idők után, de amikor az elöltöltős puskát feltalálták, vélhetően akkor is sokan emlegették sóhajtozva az íjat meg a nyilat.
– Akkor hát mi az a muníció, amit az utódoknak, a huszonegyedik század televíziósainak a Színművészeti Egyetem egyetemi tanáraként átadhat?
– Tény, hogy kevés tanítható ennek a mesterségnek a fogásaiból, ami viszont átadható, az nagyon fontos: például a szemlélet. Jómagam afféle cölöpnek tekintem magam, olyasféle kapaszkodónak, amibe a mély vízbe dobott fiatalok belefogózkodhatnak, de semmiképpen sem mintának.
– Baló Györgytől Gyulai Istvánon, Szegvári Katalinon, Rózsa Györgyön, Faragó Richardon, Hajdu B. Istvánon át Máté Krisztináig, Marsi Anikóig vagy éppen Jáksó Lászlóig rengetegen tekintik önt a szakmai mesterüknek. Milyen a Tanár úr kapcsolata a volt tanítványokkal?
– Kevés kivétellel jó a viszonyom azokkal, akik megtiszteltek azzal, hogy meghallgattak. De ha arra gondol: olyasféle barátság nem alakult, hogy ezzel vagy azzal a kollégával rendszeresen össze is járnánk.
– Úgy mondják, ön riporterként a sportolókkal is megtartotta a három lépés távolságot…
– Nem volt ez részemről kőtáblába vésett elv, egyszerűen csak úgy alakult, hogy noha jó viszonyban voltam a sportolókkal, számomra ők a sípszótól sípszóig léteztek. Nem igyekeztem a színfalak mögé látni, bennfentesként kutatni a róluk keringő pletykák igazságtartalmát, hiszen ezek nem is érdekeltek. Így viszont a sportolók számomra megmaradtak, megmaradhattak afféle eszményképnek, amit csöppet sem bánok.
– Tulajdonképpen melyik riporteri teljesítményére büszkébb: mondjuk arra, ha át tudott törni az esetenként feudális orvostársadalom ellenállásán, vagy az ezerkilencszázhatvanhatos futballvilágbajnokság magyar–brazil meccsének közvetítésére?
– Látja, egy civilt, aki érdeklődik a sport iránt, de rajong a zenéért is, sosem kérdezne meg, mi a fontosabb a számára. Nincsenek ilyen mércék, preferenciák a számomra sem. Ha a mérhető eredményeket keresem, nagy büszkeséggel gondolok arra, hogy a patikákban levehető a polcról az égési sérüléseket gyógyító kenőcs, a Naxol, vagy hogy manapság már ezrével ültetik be azokat a műanyag szemlencséket, amelyek szürkehályog-műtét esetén a látást javítják, és amiket annak idején igencsak erős ellentűzben igyekeztem bemutatni a közvéleménynek. De azért az is tény, hogy aki Darnyi Tamás, Egerszegi Krisztina, Gyulay Zsolt vagy éppen Kőbán Rita csodálatos sikereit szeretné majd megmutatni a későbbi korok sportrajongóinak, az én tudósításommal veheti le a videokazettát a polcról.

Félretett könyv

– Aki elolvassa a Vitray című kötetet, az mindent megtudhat Vitray Tamásról?
– Nem egészen. Azt gondoltam, ha egyszer igazán meg akarom mutatni, tulajdonképpen ki a fene is ez a pasi, hát meg kell írnom, miből lett a cserebogár. Miképpen csöppentem bele az ötvenes évek végén egy akkor még nem is létező mesterségbe – amikor először képernyőre kerültem, vevőkészüléket még nem is láttam –, és hogyan jutottam el aztán az évtizedek során a szakma egy megbízható fokáig. Ez a könyv lenne, aminek írásába belekezdtem, el is jutottam kilenc fejezetig, időben pedig ezerkilencszáznegyvenötig, de most a Telesport miatt félretettem.
– Mit mondana: milyen televíziót látna szívesen, milyen Telesportról szeretne mesélni, ha öt esztendő múlva, a hetvenötödik születésnapján erről kérdezném?
– Tudja mit? Én már annak is örülnék, ha akkor még látnám, nézhetném a tévét… Nem akarom megkerülni a kérdést, mondhatnám, hogy az ezerkilencszáznyolcvannyolc–kilencvenegy közötti időszak lehetne a minta, amikor véleményem szerint nemcsak remek szakmai teljesítményt nyújtott az MTV sportosztálya, de az elegáns formaruháknak köszönhetően jól felismerhetőek is voltak a Telesport munkatársai. Ám nem győzöm hangsúlyozni: a külső körülmények manapság teljességgel meghatározzák az életünket, és én már vagyok annyira tapasztalt, hogy ebben a helyzetben, néhány nappal hivatalba lépésem után, ne kezdjek el nagyszabású, álmodozó terveket szőni. Hogy a korábbi sporthasonlathoz térjek vissza: egyelőre se edzőtáborozásra, se új igazolásokra nincs egy fillér sem.
– Ha nem veszi rossz néven…
– …ne is folytassa, kitalálom… Ugye azt akarja kérdezni, ha tényleg ilyenek a televíziós állapotok, mi az ördögnek vállaltam el megint a Telesport vezetését? Nos, bekereteztettem és feltettem a falamra a Világ Ifjúsága egy réges-régi, ezerkilencszázhatvankettes nagy fényképes, a Telesportról szóló írását. A cikknek is ez volt a címe: Telesport. Akkor, abban az időszakban, és ne tűnjék ez érzelgősnek, valami megszületett a Szabadság téri épület falai között. Engem az vitt vissza a tévébe, hogy úgy éreztem: ezt az értéket nem szabad veszni, pusztulni hagyni. Nem a "régi idők fociját” akarom visszahozni, arról értelmetlen lenne ábrándozni; arra szerződtem, hogy azt a szellemiséget mentsem meg és mentsem át, ami a Magyar Televízió egy békésebb, nyugodalmasabb korszakából maradhatna ránk örökségül.