Az a biztos, ami emlékké vált

Giampaolo Mazza csak mosolygott.
Próbálták őt rávenni, hogy árulja el, melyik erősebb válogatott, a lengyel, avagy a magyar, ám a San Marinó-i szövetségi kapitány csak vigyorgott a bajsza alatt. Aztán persze beszélt is, udvariasan, tisztelettudóan, ahogy egy miniállam még kisebb csapatának a szakvezetőjéhez illik, de nem volt hajlandó eldönteni a sokakat foglalkoztató kérdést. Mert bizony a találkozó utáni sajtótájékoztatón megjelent sok-sok magyar újságírót ez foglalkoztatta elsősorban.
Már számolgatunk.
Hogy akkor elég-e az iksz Varsóban, és mit is jelent a lengyelek eddigi, finoman szólva, rapszódikus teljesítménye. Pedig ezen a szerda estén még San Marinót vertük, amolyan kötelező jelleggel, ám a magyar drukker már csak ilyen, egy-két apró siker után máris világbajnoki címről ábrándozik. Szóval Mazza úr csak somolygott kedvesen, mintha az ő csapata nyert volna három-nullra, nem a miénk, és nem győzte dicsérni Magyarország válogatottját. Olyanokat mondott, hogy: "Mi nem játszottunk jól, messze nem teljesítettünk annyit, mint Lengyelországban, de mentségünkre szóljon, hogy egy erős magyar csapattal álltunk szemben. Hiányzott három kulcsjátékosunk, de ha ők itt vannak, alighanem akkor is vereséget szenvedünk. Gratulálok az ellenfélnek, és főként kollégám cseréjéhez, ahhoz a fiatalemberhez, aki a második félidőben egymaga eldöntötte a mérkőzés sorsát”.
Hát igen…
Gera Zoltánról még a San Marinó-i kapitány is elismeréssel beszélt, hát még az a Gellei Imre, aki ezen a bizonyos sajtótájékoztatón olyan szeretettel figyelte a sáros dresszben, nadrágban, csapzottan ülő ifjú legényt, mintha az legalábbis a keresztfia lenne. De Gellei akkor sem használt nagy szavakat, az arcára nem ült ki önelégült grimasz, és bizony senki sem foghatta rá, hogy nyeregben érzi magát. Igaz, lovas nemzet vagyunk, de még messze nem vagyunk nyeregben. Túléltük a kezdést, mit túléltük, túlteljesítettük. De a kapitány sem a sajtótájékoztatón, sem másnap délelőtt, amikor a nagy rohanás közepette utolértük, nem akart esélyt latolgatni, osztani, szorozni, egyszerűen csak örült az eddigi sikereknek és azt mondta, várjuk ki a végét. A vége pedig most már, tetszik, nem tetszik, erre vár az ország: csak az első vagy a második hely lehet.
– Kapitány úr, tudom, hogy a fontos meccsek után körülbelül annyit alszik, mint egy éjjeliőr, csak jár az agya, tán még lövésre is lendül a lába. Na most, biztos vagyok benne, hogy félálomban nem látott mást, csak sok-sok San Marinó-i lábat futballcsukában, sportszárban és ezek a lábak mindig mindenhová odaértek és megakadályozták a mieink támadásait.
– Valóban nem sokat aludtam, olyan két óra körül kerültem ágyba, aztán már kora reggel mentem a Nap Tv-be, Gyárfás Tamáshoz. Úgyhogy nem vagyok túl kipihent, de ez ilyenkor természetes. Ahogy mondja, járt az agyam, visszapörgettem a meccs pillanatait és el kell ismernem, hogy a San Marinó-iak tényleg úgy védekeztek, mintha nem is tizenegyen, hanem legalább százan volnának. Az első félidőben már-már tökéletesen működött a védelmük, a mieink csak ritkán tudtak mögéjük kerülni, lyukakat találni a falban, s ezért nem sikerült akkor vezetést szerezni. Ráadásul az első játékrész hajrájában volt egy rémísztő öt percünk, amikor rendre rossz helyre mentek a passzok, pontatlanok voltak az átadások és bizony joggal elégedetlenkedett a közönség.
– Ideges lett, amikor fütyült a publikum, és ébresztőt kiabált.
– Nem ettől lettem ideges, hanem a tehetetlenségünktől. A szurkolók tüntetnek, és ez érthető, ha a csapat nem talál fogást az ellenfélen. Kerestük, keresgéltük a sebezhető pontjait San Marinónak, de sehogyan sem találtuk. Szerencsére ez a második félidőben alapjaiban változott meg.
– Tudom, hogy tartott a meccstől, s nem győzte hangsúlyozni, a győzelem a fontos, még ha azt kiizzadva, mondjuk, egy tizenegyes góllal szerezzük meg.
– Igen ez így van. Hegedűs Gábor, a Debreceni Olasz Focisuli vezetője alaposan feltérképezte San Marino csapatát, és ő is hangsúlyozta, ellenfelünk, ha kell, tíz emberrel védekezik, csíp, rúg és nagyon kellemetlen játékmodort alkalmaz. De nemcsak emiatt voltam visszafogott, nézze csak meg, hogy az úgynevezett kis csapatok mennyi borsot törtek ezen a szerdán a nagyok orra alá. Ma már nincs előre lefutott meccs, meg kell szenvedni mindenki ellen a sikerért. Nem véletlenül írtam ki az öltözőben a fiúknak, még a találkozó előtt, hogy "ne lankadjon a figyelmed, csak az a tuti, ami már emlék”. De, és ezt örömmel mondom, nem kellett senkit felpaprikáznom, nem kellett senkinek a lelkére beszélnem, játékosaim pontosan átérezték, micsoda lehetőség van a kezükben, és ugyanakkor mekkorát bukhatnak. Talán az is hatott, hogy az általam nagyon tisztelt Baróti Lajos is bejött az öltözőnkbe, beszélt a fiúkhoz, régi sikerei helyszínén, a Megyeri úton. Komolyan mondom felkavaró volt számomra ez a pillanat, hogy a múlt és a jövő így egymásra talált.
– Csütörtök reggel milyen élmények érték? Gondolom, rengetegen gratuláltak.
– Természetesen kaptam sok-sok üzenetet, elismerő sorokat, ami véglelenül jól esik, aztán az MLSZ-ben találkoztam a Kispest Honvéd vezetőivel, akik külön is gratuláltak nekem, és csak úgy félig viccesen megkértek, hívjam már meg a válogatottba az ő gyereküket, Bárányos Zsoltot. Én erre azt feleltem, a válogatott keret továbbra is kortalan és nyitott. Oda bárki bekerülhet, aki arra rászolgál. Ha Bárányos huzamosabb ideig jól teljesít, meghívom majd, de ugyanez vonatkozik Tóth Norbertre és még jónéhány futballistára is. Vannak tartalékaink, és bizakodással tölt el, hogy ha kell, meghívhatom Zavadszky Gábort, Füzi Ákost, hogy csak néhány nevet említsek.
–Nem is tudom, hogyan tegyem fel ezt a kérdést, mert egyrészt nem akarok senkit megbántani, másrészt pedig talán még most is óvatosan kellene optimistának lenni. Szóval, mi az oka annak, hogy kezd összeállni egy ütőképes magyar válogatott, és ez miért nem sikerülhetett két-három, vagy öt éve? Most jött el az idő?
– Örülök, hogy ezt felvetette, de azt ne várja, hogy most valamiféle misztikus magyarázattal szolgáljak. Egyszerűen arról van szó, hogy hosszú-hosszú ideig kerestem a megfelelő embereket, és úgy érzem, meg is találtam őket. Az első mecscsemen, a macedónok elleni öt–nullás győzelemkor, még magam sem tudhattam, kik alkotják majd az Eb-selejtezőn szereplő együttest. Voltak elképzeléseim, jelöltjeim, de úgy gondoltam, szélesre kell tárnom a kaput, hogy azon bárki bejöhessen. Ezért volt szükség a rengeteg barátságos és felkészülési mérkőzésre, ezért mérkőztünk mi például a csehekkel, a svájciakkal, ezért mentünk el Ománba. És külön köszönet a ligának, mert minden találkozón felfedezhettem valakit! Hol Kenesei Krisztiánt, hol Dragóner Attilát, hol pedig Gyepes Gábort. Aztán láttam, hogy az idősebbek itthon kifogástalanul teljesítenek. És odamentem például Urbán Flóriánhoz, akitől azt kérdeztem: "Flórikám, lenne kedved a válogatottban játszani?” Látni kellett volna azt az arckifejezést. Aztán ugyanígy történt Lipcsei Péter esetében is. Olyan keret jött össze, amely alkalmas lehet akár a nagyobb feladatok elérésére is.
– A továbbjutásra céloz?
– Azért küzdünk, hogy ezt elérjük, de óva intek mindenkit a számolgatástól. Nekünk majd a nyolcadik forduló után kell osztanunk és szoroznunk. Mi csak a következő feladatra koncentráljunk, és ne azzal foglalkozzunk, hogy ellenfeleink keresztbe-kasul verik egymást. Annak örüljünk, hogy már négy pontunk van, és ez a csapat Varsóban is esélyes a lengyelekkel szemben. És mondok még valamit, ami számomra rendkívül fontos: amióta szóba került, hogy 2008-ban Magyarországon rendezhetik az Európa-bajnokságot, lépten-nyomon azt hallom, hogy ebben a törekvésben a magyar válogatott a leggyengébb láncszem. Nos, erre már rácáfoltunk, decemberben úgy dönthet az UEFA ebben a kérdésben, hogy azt láthatja, a magyar nemzeti csapat kezd felzárkózni.
– Legközelebb március végén játszunk Lengyelországban, addig mi lesz a program?
– Én most pihenni szeretnék egy kicsit, aztán persze járni a pályákat, nézni a bajnoki találkozókat. Bízom benne, hogy a télen el tudunk menni majd valamilyen túrára, persze az idegenlégiósok nélkül, de minden meccs fontos nekünk, remélem, ha összejön, ott is felfedezek egy-két olyan futballistát, aki akár már a lengyelek ellen helyet követelhet magának a kezdő tizenegyben.