Olimpiai bronzérmesből artista

Annak idején egy ország volt szerelmes beléjük – legalábbis a férfiak mindenképp. Ám a nők is irigyelték és csodálták őket, mert nagyon tehetségesek és csinosak voltak. Az 1972-es müncheni olimpián (hihetetlen, hogy már 30 éve történt!) bronzérmet szerző magyar női tornászválogatott tagjairól – Békési Ilona, Császár Monika, Kelemen Márta, Kéry Anikó, Medveczky Krisztina és Nagy Zsuzsa – van szó, akik nagy meglepetésre állhattak fel a dobogóra a szovjet és az NDK-beli versenyzők után. A lányok nemcsak szereplésükkel hívták fel magukra a figyelmet, hanem azzal is, hogy fiatal, 14-18 éves koruk ellenére valamennyien nőiesek, formásak, arányos testűek voltak.
– Összejár néha az a legendás csapat? Tartja a kapcsolatot az egykori társakkal? – kérdeztük a müncheni olimpia után különös pályát befutó Kéry Anikót.
– Kelemen Mártival szoktunk találkozni, de vele szorosabb volt a kapcsolatom, hiszen mindketten a KSI-ben tornásztunk, ő ma ott edzősködik. A többiekkel azonban csak MOB-eseményeken futottam össze néha, de mindig szeretettel gondolok rájuk.
– Hogyan emlékszik vissza a harminc éve történtekre?
– Hú… Fantasztikus élmény volt! Ahogy a verseny után sminkeltek minket, csitriket, és aztán vezettek a dobogóhoz… Ilyen azelőtt nem fordult elő velünk. De minden mozzanat megmaradt az olimpiából, hiszen az életem egyik meghatározó élménye volt. A világbajnokság már jobban elmosódott az emlékeimben.
– Óriási tehetsége ellenére csak egy-egy olimpián és világbajnokságon szerepelhetett, a sérülések miatt nagyon hamar abba kellett hagynia a tornát. Elégedett a pályafutásával? Kihozott mindent magából?
– Amit tornászként nem tudtam elérni, azt artistaként sikerült. Tíztől tizenhét éves koromig tornásztam, az olimpiai bronz mellett nyertem magyar bajnokságokat, mesterfokú bajnokságokat. Én ugrottam először Magyarországon duplacsavart, méghozzá az olimpia előtti mesterfokú bajnokságon, és tíz-tizenegy évet kellett várni, amíg követőm akadt. Erre azért emlékszem ennyire, mert éppen itthon voltunk, amikor a verseny tudósítója megjegyezte, hogy Kéry Anikó után most sikerült ismét duplacsavart ugrani. Szóval, artistaként éltem meg igazán a sikert, amikor minden ugrás után felcsattant a taps, és éreztem a közönség szeretetét. Azzal, hogy én csináltam a gyakorlatok koreográfiáját, zenét választottam hozzá, kitaláltam az átkötő mozgást, minden szempontból megvalósítottam magam.
– Meséljen egy kicsit erről a korszakáról.
– Hetvennégy márciusától kilencvenegy áprilisáig tartott, és csodálatos volt. Bátyámmal és későbbi férjemmel alkottunk triót, deszkán dolgoztunk. Másfél szaltó kézbe érkezve, triplaszaltó ölbe érkezve és nagy repülések szerepeltek a programban. Bejártuk a világot, dolgoztunk Las Vegasban is, a végén pedig hat évig a Bahamákon. Bár kötéllel gyakoroltunk, az előadásokon már kötél nélkül szerepeltünk, ami elég veszélyes volt.
– Sohasem félt?
– Egy ideig nem, mégpedig azért nem, mert a tornából olyan alapokat hoztam, hogy nem kellett félnem. Mindig a függetlenségre, önállóságra törekedtem, hogy az legyen, amit én akarok. Mentálisan más voltam, mint egy artista. Aztán egyszer volt egy csúnya balesetünk. Eltört a deszka, én háttal ráestem, képzelheti… No, utána már féltem. De csak azért, mert megtapasztaltam, hogy rajtam kívül álló okok miatt is történhet baj. Nagyon ritka, szinte elő sem fordul, hogy eltörik a deszka, de velünk megtörtént. A baleset után még fél évig dolgoztam, és az volt életem legnehezebb időszaka.
– Tornászpályafutását deréksérülése miatt kellett abbahagynia, viszont egy artistának is szüksége van a derekára. Vagy tévedek?
– Nem téved. Az előadások előtt mindig be kellett melegíteni a derekamat, hogy ne fájjon. Ez külön procedúra volt. És érdekes, a szülés után megszűnt a fájdalom, és nyolc évet sikerült így végigdolgoznom. Ma viszont megint fáj szinte minden tagom, és ez huszonöt év "eredménye”. Az utolsó hat évben a Bahamákon például minden héten tizenhárom előadásunk volt, és szó sem lehetett nyaralásról, de beteg sem lehettél, mert kötött a szerződés. Ma már sportolni is csak időszakonként tudok, amikor jól vagyok, pedig korábban teniszeztem és futottam is.
– Álljunk meg két kulcsszónál, a szülésnél és a tenisznél, hiszen a gyermeke nem más, mint Kapros Anikó, aki két éve megnyerte az Australian Open juniorversenyét. Tudják az emberek, mondjuk a szomszédok, hogy olimpiai bronzérmes tornász lakik mellettük?
– A közvetlen szomszéd tudja, de csak Anikó "jóvoltából”. Ahogy ő híres lett, valahogy én is újból előtérbe kerültem. Egyébként pusztán Kéry Anikóként ma már nemigen ismernek.
– És Kéry Anikó mennyire van benne a mai sportéletben, a tenisz mellett – ami természetes – menynyire követi a többi sportágat?
– Általában mindenre odafigyelek, olvasom a Nemzeti Sportot, tévét nézek, az olimpiát nem szoktuk kihagyni.
– És a torna?
– Sajnos, ritkán látni tornát a tévében, úgyhogy nem ismerem a mai versenyzőket. No és hoszszú volt az az időszak, amíg külföldön éltünk, ezért egy kissé kiestem a vérkeringésből. Furcsa is volt, amikor a hazatérés után elmentünk egy tornaversenyre. Képzelje, annyira féltem, hogy nem mertem odanézni a rizikósabb elemeknél, a leugrásoknál. Aztán elmúlt ez az érzés.
– Mit gondol a mai női tornáról?
– Ez már más, mint a mi időnkben volt, a lágy stílus ugrálóssá vált. De minden megváltozott, a gyerekek túl korán kezdik, és korán abba is hagyják. Persze, ma már szinte követelmény, hogy korán kezdjék, mert olyan elemeket találtak ki, amelyeket csak gyerekkorban lehet megtanulni, mert utána a félelem már visszatartja a versenyzőt. Bevallom, én nem engedtem volna Anikót tornászni. Nem azért, mert nem szeretem a tornát, hanem mert féltettem volna. Szerencsére nem volt előtte válaszút, mert a Bahamákon csak teniszezni, úszni és golfozni lehetett. No és kötött izomzata miatt nem is lett volna jó tornász.
– Azért van kedvence a maiak között?
– Igen, az orosz Horkina. Nőiességével, magasságával kitűnik a mezőnyből. Ô emlékeztet arra, amilyenek mi voltunk. Amikor pedig még tornásztam, Turiscsevát szerettem.
– Ha Turiscseva nem is, de Horkina biztosan ott lesz a novemberi világbajnokságon Debrecenben.
– Kaptam meghívót a szervezőbizottságtól, kedves gesztus, nagyon jó érzés, hogy nem felejtettek el minket, és mindenképp ott leszek a versenyen. Korábban is mentem mindenhova, amikor itthon voltunk. Öröm lesz újra abban a közegben lenni, amelyben egykor a mindennapjaimat töltöttem. Mert hiába telt el azóta harminc év, lélekben most is odatartozom.