Miriuta Vasile új cipője

Az élet máshol van, írta egyszer Milan Kundera, de bizony még a cseh írózseninek sincs mindenben igaza. Ha azt hiszik, hogy Izlandon bármi után is sóvárognak az emberek, hát bizony tévednek. Lehet, hogy az élet máshol van, de az itt lakók nem sokat vacakolnak, ha valamire szükségük van, hát építenek maguknak. Itt van mindjárt ez a gyönyörű tengerpart. Nem olyan hoszszú, mint a riói Copacabana, nem éppen szexbombák gyülekezőhelye, akár Miami, de mégiscsak tengerparti strand, ráadásul az övék. Ez Reykjavík egyik büszkesége, s örömmel mondhatom, volt szerencsém ott lépdelni az okkersárga homokban (naná, hogy hozatták valahonnan, talán a francia Rivieráról…) kerülgetni a napozóágyakat és az egész országban egy szem strandröplabdapályát. Furcsa volt kétségtelenül, s az ember elképzelte, ahogy itt strandolnak fecskében a férfiak, falatnyi tangában a hölgyek, és élvezik a kánikulai 13 Celsius-fokot. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor egy opera drámai áriája közben állva csápolna a közönség – egyszerűen nem illett ide. Igaz, Izlandon is van nyár, az átlaghőmérséklet el is éri a 10 Celsius-fokot, s olykor egyáltalán nem bukik alá a nap a horizonton, viszont cserébe irgalmatlanul hosszú a tél, októbertől májusig kitartó hóval, s olykor előfordul, hogy a nappal csak három órát tart –a többi tömény éjszaka. Ha valaki nem bírja a napot, annak érdemes elutaznia Patreksfjördurba, ahol decemberben hetekig teljes a sötétség.
De fő a vidámság, ezt itt mindenki tudja.
A helyiek azt szokták mondani egymás, vagy a turisták hátát lapogatva: ha nem tetszik az idő, csak egy percet kell várnod, hogy más legyen. És ez pontosan így is van. A pénteki bársonyos napfürdő után szombatra már vastag felhők kúsztak Reykjavík fölé, szürke színekkel nyakon öntve a várost. Viszont csodák csodájára, elállt, s elült a szél, az óceán is mozdulatlannak tűnt, rajta a sok-sok színes halászbárkával, és a két enyhén ósdinak tűnő hadihajóval. E két monstrum jelenti különben Izland hadseregét, gyalogság, lovasság, vagy kerékpárososztag nincs, marad a tengeri ütközet lehetősége – reszkessetek kalózok!
Azonban itt tökéletes béke honol.
Az izlandi emberek a germán és kelta ősök leszármazottai mindenféle harcok helyett a munkára összpontosítanak, dolgoznak nyolc órát becsülettel, aztán kirándulnak, görkorcsolyáznak, gejzírt néznek (Reykjavíkban is van egy, ott szörcsög, fortyog, rotyog bekerítve szegény mint turisztikai látványosság, és ha éppen olyanja van, akár 15 méter magasra is kilövell…), vagy az év nagy részében havat lapátolnak. Nekünk magyaroknak az élet sűrűje kétségkívül máshol van, de Izland sajátságos, semmihez sem hasonlítható hangulata mégis rengeteg turistát vonz. Jönnek ide a világ minden tájáról, és így érthető, hogy a magyar futballválogatott tagjaira sétálgatás közben senki sem figyelt fel. Ezúttal egyetlen nyugdíjas ács-állványozó, vagy hentesmester sem kiabál boldogan, a mi aranylábú fiaink felé: "Ááhh Puszkasz, Groszic!” A szombat délelőtt így különösebb esemény nélkül telt el, talán csak az jelentet beszédtémát, hogy Miriuta Vasile, a Laci itt Reykjavíkban is vásárolt magának egy új cipőt, megtartva jó szokását. A játékosok némileg didergősen sétálgattak, akkor a déli hangulatban is, jóllehet ekkor még nem volt hideg, ám arra gondoltak, hogy valamelyik sarok mögül előugrik a télapó, és happy christmas-szel üdvözli őket. Csapatunk különben elegáns szállodában lakik, de az ő lakhelyük piskóta a vezérkar szállásához képest, az MLSZ küldöttei ugyanabban a hotelben éldegélnek, ahol nem is olyan régen a NATO-csúcstalálkozó tagjai kvártélyoztak be. Sőt, a tudósító sem panaszkodhat, az ő kicsiny szállodája, a Hotel Foss nemcsak különleges illatairól (pirítós, parfüm), hanem remek panorámájáról is híres, az ablakok egy óvodára és egy szerelőműhelyre néznek.
Ennél azért jobbak voltak a szombat esti kilátásaink – már ami a mecscset illeti.
A Morgunbladid szombati számában rögtön egy jó hírt olvashattunk, amely meglepte a magyar küldöttség tagjait, hiszen várható kapuscseréről számolt be. Az első számú hálóőr, Aransonról is azt tartották, hogy kész lepkegyűjteménye van, és akkor el lehet képzelni milyen lesz a helyettese, majd meglátjuk. Mindenesetre mi itt Reykjavíkban kora délután a szürke, borús idő ellenére is bizakodtunk. Mondta is Szőllősi György, hogy most vagy soha. A válogatott ifjú és rendszerint készséges (jó, jó, volt az a kis incidens a legutóbbi spanyolok elleni meccs előtt, amikor tizenvalahány magyar újságíró próbált különböző csellel bejutni a mieink edzésére, sikertelenül…) sajtófőnöke arra célzott ezzel, hogy eljött az idő. Azaz, végre valahára győznünk kell Izlandon, feltörve a jeget, már ami a mi statisztikánkat illeti.
Aztán mire eljött a mérkőzés időpontja, az időjárás jó szokásához híven megint csavart egy nagyot. Visszatért a szombati napsütés, jó kedvre derítve a reykjavíkiakat, akiknek ugyan, ezen a napon nem ez a meccs jelentette a csúcsprogramot, de azért így is szép számmal indultak a futballstadion felé. Ha hiszik, ha nem, errefelé is ugyanúgy készülnek egy-egy derbire, mint bárhol máshol. Itt is előbukkantak a befestett arcú fiatalok, a sálat viselő elegáns hölgyek, és a futballhoz mindig, mindenhol értő jól öltözött férfiak. A meccsbelépő 1500 és 2000 koronába került, ezeket a tiketteket a pálya mellett felállított hordozható bódékban árulták. Sorban álltak itt is dobbal, síppal felszerelt gyerkőcök, s ruganyos léptű aggastyánok (Izlandon az átlagéletkor csaknem 80 esztendő…) és valamennyien abban bíztak, hogy majd megint jól elnáspángolják a magyarokat. Eközben bent a stadionban, a hihetetlenül sűrű gyepszőnyegen már melegítettek a játékosok, a tiszta fehérbe öltözött magyarok, no meg a mumusaink, akik hozzánk hasonlóan ugyancsak az Európa-bajnoki selejtezőkre készülnek.
A himnuszok elhangzása után megjelent a játéktéren az izlandi köztársasági elnök, Olazir Ragnar Grimson, őt és a játékosokat mintegy háromezer néző tapsolta. Aztán elkezdődött, a magyarral ellentétben az izlandi televízióban élőben közvetített összecsapás…