Lenne miért visszavágni

Gurult az ember Tata felé, aztán aprókat szentségelt az autópálya-elterelő hadműveletek miatt, itt egy kanyar, ott egy lezárás, amott egy huppanó. Eközben nagy-nagy lelkesedéssel szalonnáztak az út szélén a munkások, talán még bólogattak is, hogy megy a meló meg a cigarettaszünet.
De sebaj, bömböl a magnóból az U2 csodaszáma, a "Beautiful day”, és igazuk van az ír fiúknak, valóban csodálatos volt ez a nap, az edzőtábor utolsó napja és bizony most jó írni a futballról. A kettő egyébként nincs szoros összefüggésben, ám ha az ember a válogatott edzőtáborába igyekszik, bizony csak végiggondolja, hányadszor is teszi meg ezt az utat, és hogy micsoda nagy leégések, vereségek, feltűnő kudarcok vannak a hátunk mögött. Szégyenkezni ezért persze leginkább azoknak a labdarúgóknak kell, akik mindezeket az "élményeket” szállították a szurkolóknak…
Melyik is volt a legnagyobb a kilencvenes években? Ezen lehetne vitatkozni, talán a jugoszlávok elleni kettős csapás, a Liechtensteinnel szemben elért arcpirító döntetlen, no meg az Izland elleni kínos meccsek. Az izlandiak már háromszor vertek el minket, akárcsak Ludas Matyi Döbrögit.
De most spongyát a múltra, pokolba e pokolbéli élményekkel, hiszen gyönyörű volt ez a nap, már-már mámorító szeptemberi napsütéssel, és egy várhatóan izgalmas izlandi túrával.

Most jó a futballról írni, az izlandi meccs előtt, hiszen megvan a lehetőség egy kicsit lemosni a gyalázatot, az északiak diadalát, és a mi nagy-nagy szomorúságunkat. Ha szombaton Reykjavíkban győz a Gellei Imre szövetségi kapitány vezette válogatott, tulajdonképpen nem történik semmi különös, hiszen most nincs tét, csak a mi búbánatos emlékeink, hogy tessék, izlandi halászok és vadászok is jobban futballoztak nálunk. De most, igen, most "megmozdult” valami a magyar futballban, mondta a kapitány a spanyolok elleni találkozó előtt, utalva arra, hogy a ZTE Budapesten legyőzte a Manchestert (a kinti meccset felejtsük el…), a Fradi és az Újpest tovább jutott az UEFA-kupában . Aztán pályára lépett a válogatott, és gyatra első félidőt produkált ugyan, de a végén csak kiharcolt egy értékes döntetlent, a statisztikák azt őrzik majd meg, hogy Magyarország–Spanyolország 1–1.
Jó ez az álmodozás, ez a nagy sorozatok előtti hurráhangulat. Hányszor, de hányszor éltük át ezt, szinte egymást biztatgatva, hogy tessék, hölgyek, urak, most nevessenek, mert a magyar futball újra a régi lesz. Aztán nem lett, egyáltalán nem lett a régi, maradt az újkori posvány, a kilátástalanság, a reménytelenség. Hanem eljött az új évszázad, és tessék, 2002-ben újra a továbbjutás szó hangzik el leggyakrabban. Mellette persze olyanokat is hallani, hogy "…jó, jó, nem mi vagyunk az esélyesek”; meg azt, hogy "…a svédek és a lengyelek sokkal előrébb tartanak, mint mi…”, de csak hadd mondjanak ilyeneket.
Tatán szerdán, az utolsó napon ilyesmi nem hangzott el. A játékosok délelőtt edzettek egy jót, hogy aztán a kétkapus játék következzen, egyik oldalon gyaníthatóan a várható kezdőcsapat, a másikon pedig azok, akik szeretnének bekerülni. Csak a rend kedvéért írjuk le a trikósokat, de ezt még senki ne vegye készpénznek és a szombati összeállításnak. Mindenesetre a Király – Urbán, Dragóner, Gyepes – Fehér Cs., Lipcsei, Lisztes, Dárdai, Halmosi – Tököli, Fehér Miklós összeállítású csapat lépett pályára, de csütörtökön Frankfurtban csatlakozott a kerethez Miriuta Vasile és Lőw Zsolt, márpedig az könnyen elképzelhető, hogy mindketten helyet követelnek maguknak a kezdő tizenegyben, de ez majd szombaton kiderül.
Izlandra már csaknem nagykabátban utaztak a fiúk.
Ott szó sincs napsütésről, afféle karibi hangulatról, mert bizony az ellenfél csapatából az évek során kiszorultak a halászok és vadászok; Izland válogatottja lassacskán kinőtte önmagát, sőt olyannyira kinőtte a Jégszigetet, hogy labdarúgóik szerte Európában játszanak, jobbnál jobb csapatokban, mi meg csak irigyelhetjük őket. Izlanddal kapcsolatban egyébként az lehet számunkra a legnagyobb tanulság, hogy itt van egy futballban korábban elmaradott, kis ország, (már ami a lakosság számát illetti…), aztán tessék, egyik pillanatról, pontosabban egyik évről a másikra megtanulnak eredményesen, és olykor bravúrosan játszani – természetesen önmagukhoz képest. Ez nekünk a követendő példa, rögvest legyőzni Izlandot, hogy elfelejtsük hosszú-hosszú évekre a velük szemben kialakult kisebbségi érzést. Ez nemcsak a szurkolóknak, a csapat önbizalmának is jót tenne a stockholmi nagy kaland előtt.
De most még, ezen a szerdán és az utazással telt csütörtökön nincs meccs, nincs feszültség, nincsenek feladatok – most valóban jó futballistának lenni Magyarországon. A csapat egyébként csütörtökön kora reggel hagyta el a langyos Budapestet, és Frankfurt érintésével érkezett meg a hűvös Reykjavíkba.
Csodálatos napok ezek.
Hogy aztán a szombat milyen lesz, azt egyelőre hagyjuk.