Zavadszky Gábor gólja döntött

Ilyesmin gondolkodhattak a szurkolók is, akik tömött sorokban érkeztek az Üllői úti stadionba, hogy a vasárnap estéjüket a magyar futballnak szenteljék. Sokan voltak, de mégis csendesen indult a meccs. Csendesen és rendesen. Sok, sok oldalpassz, és rengeteg rossz átadás, lassan csordogáló játék. Mígnem aztán minden felgyorsult és megváltozott. Az első látványos támadásra tíz percet kellett várni, igaz, az akciót nem a zöldek vagy a kékek vezették a pályán, hanem a szürke egyenruhás rendőrök a lelátón. Csak annyit lehetett látni, hogy mintegy tucatnyi rohamosztagos csap össze a Ferencváros egyik szurkolói csoportjával, repkedtek a sörösdobozok és a szitkok, a közönség fütyült és tüntetett, mire a rendőrség emberei az érthetetlen kommandós akció végén kihátráltak a szektorból. Ettől kezdve már roppant feszült hangulatban zajlott a találkozó, a szurkolók különböző rigmusokat skandáltak, s szidták az ellenfél drukkereit, akik szokásukhoz híven tapssal válaszoltak. S ez a taps igencsak felerősödött, amikor az egyik volt fradista (Hajdu Attilán és Füzi Ákoson kívül), Zavadszky Gábor bevette egykori csapata hálóját. Gyors szabadrúgáskombináció a hazai tizenhatosnál, pontos beívelés, Zavadszky pedig annak a kapunak a jobb sarkába fejelt, ahová annak idején még ferencvárosi futballistaként néhányszor betalált.
Vezetett az MTK, mert az örökrangadón egyetlen kihagyás elég volt a gólhoz. A találatig amúgy jobbára a Ferencváros játékosai birtokolták a labdát, hiába küldött ezúttal két csatárt is a pályára Egervári Sándor (eddig mindig egy ékkel játszottak a kékek), a vendégek csak ritkán és nehezen jutottak el Szűcs Lajos kapujáig. Az is igaz viszont, hogy Hajdu Attilának sem volt szüksége légi bemutatóra, mert egy kivétellel őt sem tették különösebben próbára a ferencvárosi támadók. Szóval, vezetett az MTK, de ez még nem volt elég a hazai hívek rosszkedvéhez, a bizonytalanul bíráskodó Bede Ferenc játékvezető egy durva belépő nyomán kiállította a zöldek hátvédjét, Dragóner Attilát.
Felállva tüntetett a publikum, és ekkor úgy tűnt, nagy botrány lesz az örökrangadó vége.
A második félidő elején Gera Zoltán a labdával a kapufát, míg az egyik néző Daniel Rednic fejét egy pénztárgépszalaggal találta el. Minőségi különbség: az egyik futballpályára való jelenet, míg a másik a Magyarországon még mindig markánsan meglévő szurkolói huliganizmus megnyilvánulása volt.

A játék észrevehetően nem kötötte le a drukkerek (drukkerek?…) figyelmét: az igencsak gyenge egyéni teljesítmények idővel összeadódtak, és a meccs nagy részében színtelen csapatjátékot eredményeztek.
E csapkodásban, kapkodásban motiváltabban futballozott az MTK, míg a Ferencváros labdarúgói inkább dühből játszottak, így a Garami József által kiötlött taktika éppen a higgadtságra épülő támadásbefejezéseknél mondott csődöt (bár kilenc mezőnyjátékossal aligha lehet nagyot alkotni, ilyenkor sokkal inkább az akarás és a megfelelő összpontosítás, nem pedig a harag lendíthetne nagyot egy csapat produktumán). Az emberelőnyben szereplő vendégek ellenben sokat és pontosabban passzoltak, érezhetően azzal a szándékkal, hogy amíg lehet, addig őrizzék az előnyüket.
Aztán kiállították Goran Jezdimirovicsot is, így az FTC-nek volt bő tíz perce egy harcos hajrára, ám a zöld-fehérek fölénye végül nem kamatozott.