Példaképeink nyomában (Sinkovics Gábor jegyzete)

Vágólapra másolva!

2002.08.15. 22:41

Címkék

Azzal most kivételesen ne foglalkozzunk, hogy miért nincs nekünk normális stadionunk, fedett lelátóval, büfével, virslivel, műanyag pohárba töltött csapolt sörrel. Azt se firtassuk mi lesz a hétvégi Dunaferr–Zalaegerszeg meccsen, kell-e szódásüveget cipelnie a pályaedző licence-hiányos Bozsik Péternek, avagy sem. Mindezeknél sokkal fontosabb amit egy Harry Potter-szerű ifjú mondott szerda éjfél körül. Mondandójának az volt a lényege, hogy élete legnagyobb sportélménye volt ez a meccs. Na, most, ebben a mondatban minden benne van.
A reménytelenség és a reménykedés egyaránt.
Tudjuk, láttuk, hogy mi történt az elmúlt években, csak a nagy duma ment a játék helyett, színvonal és nézőszám-emelkedés sehol. Csoda-e, ha a kissrácok inkább akartak felnőttként chippendale-fiúk, számítógép-programozók, vagy nyári bobpálya-tulajdonosok lenni? Érthető. A futballunkból eltűntek az egyéniségek, és eltűnt a vonzerő az egyre rosszabb állapotban lévő futballpályáinkról. Nem volt kit nézni, s nem volt kiért, miért lelkesedni.
Hanem most történt valami.
Még friss az emlék, az ember rakosgatja magában a képeket, a fölül semmi, alul zsúfolt Puskás Ferenc stadion látványát, a boldogan, csapzottan ölelkező zalaegerszegi fiúk mámorát, s azt mondogatja magában, vagy hangosan a közértben, hogy egy magyar csapat legyőzte a milliárdos Manchester Unitedet.
Aki látta, az soha sem felejti el ezt az estét, és ezt az elképesztő győzelmet, pedig sokkal több volt ez az 1–0 egy világraszóló győzelemnél. Továbbmehetünk: a Manchester elleni siker többet jelentett minden hivatalos utánpótlás-nevelőprogramnál, negédes "jövőbemutató” nyilatkozatnál, az illetékes urak, kinevezett futballtudorok terveinél.
A Zalaegerszeg szerda este utat és irányt mutatott.
A meccset tátott szájjal leső kissrácok most újra kedvet kaphattak a futballhoz, hiszen ki ne akarna közülük több tízezer ember előtt a Manchester ellen futballozni. Az eddig hiányolt példaképek szerda este az orrunk előtt, a stadion gyepszőnyegén futballoztak.
Szerda este óta tudjuk, bárkiből lehet David Beckham, vagy Koplárovics Béla.
A reménytelenség és a reménykedés egyaránt.
Tudjuk, láttuk, hogy mi történt az elmúlt években, csak a nagy duma ment a játék helyett, színvonal és nézőszám-emelkedés sehol. Csoda-e, ha a kissrácok inkább akartak felnőttként chippendale-fiúk, számítógép-programozók, vagy nyári bobpálya-tulajdonosok lenni? Érthető. A futballunkból eltűntek az egyéniségek, és eltűnt a vonzerő az egyre rosszabb állapotban lévő futballpályáinkról. Nem volt kit nézni, s nem volt kiért, miért lelkesedni.
Hanem most történt valami.
Még friss az emlék, az ember rakosgatja magában a képeket, a fölül semmi, alul zsúfolt Puskás Ferenc stadion látványát, a boldogan, csapzottan ölelkező zalaegerszegi fiúk mámorát, s azt mondogatja magában, vagy hangosan a közértben, hogy egy magyar csapat legyőzte a milliárdos Manchester Unitedet.
Aki látta, az soha sem felejti el ezt az estét, és ezt az elképesztő győzelmet, pedig sokkal több volt ez az 1–0 egy világraszóló győzelemnél. Továbbmehetünk: a Manchester elleni siker többet jelentett minden hivatalos utánpótlás-nevelőprogramnál, negédes "jövőbemutató” nyilatkozatnál, az illetékes urak, kinevezett futballtudorok terveinél.
A Zalaegerszeg szerda este utat és irányt mutatott.
A meccset tátott szájjal leső kissrácok most újra kedvet kaphattak a futballhoz, hiszen ki ne akarna közülük több tízezer ember előtt a Manchester ellen futballozni. Az eddig hiányolt példaképek szerda este az orrunk előtt, a stadion gyepszőnyegén futballoztak.
Szerda este óta tudjuk, bárkiből lehet David Beckham, vagy Koplárovics Béla.