Égig érő dekázás a tréning közben

Első alkalommal Újpestre látogatunk, a Szuperkupa-döntőre készülő lilákhoz. Az elmúlt napokban ugyanis a magyar labdarúgás nagy tekintélyű szereplőinek egyike kijelentette: Molnár László azt csinál a Megyeri úton, amit csak akar, tréninget vezethet, taktikát dolgozhat ki, csak éppen a kispadra nem ülhet le. Nincsen ugyanis licence. Vagyis van, mégpedig Szlovákiában kiadott, csak éppen azt az UEFA nem fogadja el, tehát értelemszerűen az MLSZ sem… Na már most az a szakember, aki helyett vélhetően pályaedzője, Szabó András dirigál majd a pálya mellől szombaton Siófokon – és ha a helyzet nem változik, a bajnoki meccseken is –, az általunk látott hét eleji tréningen alaposan megdolgoztatta a társaságot.Noha a foglalkozást előzetesen fél hatra harangozták be, a fiúk késtek. Már-már azt gondolták az autogramra vadászó tíz év körüli gyerekek, rossz időpontban jöttek (a többes szám senkit ne tévesszen meg, a kissrácok összesen ketten voltak). Ám háromnegyed hat előtt néhány perccel a játékoskijáróban végre felbukkantak a futballisták, monoton kopogó stoplik tipegtek az edzőpálya felé vezető dísztéglasétányon. Érződött a fiúkon: tudják már, nemcsak a bódító nyári délután lesz fullasztó, hanem a Molnár-féle foglalkozás is. Egy kör bemelegítés kezdés gyanánt, majd lazításként ismét kocogás következett. A tűző napon alighanem ez is megterhelő. Legalábbis erre lehetett következtetni Szlezák Zoltán stílusából. Róla rögvest kiderült, még ő sem örökifjú. Az első kör során még széles mosollyal vezette a brigádot, ám a következőben már hátul kullogott. No, igen, a meleg. Egy tősgyökeres lilaszimpatizáns a maga őszülő hajdíszével meg is jegyezte: remek, amit a gyerekek produkálnak, már csak egy kicsit kellene lassabban, és akkor le is ülhetnének… De még nem vége semminek.
Váratlanul hízott esőcseppek kezdtek hullani, így a húsz-huszonöt főnyi szemlélődő társaság a jegenyefák tövében keresett menedéket. Molnár meg szó nélkül tűrte a lazítgatást, s inkább azzal foglalkozott, hogy tökéletesen sikerüljön magánszáma, ami abból állt, hogy égig érő dekázgatást folytatott a kezdőkörben.
S amikor már-már azt hitte volna az ember, valóban igaza lehet a megfelelő licencet hiányolóknak, a tréner szlovák és magyar vezényszavakkal kiadta az ukázt: egyérintős játék a bóják közt!
Innentől már senkinek sem lehetett egy rossz szava a tempóra: Molnár a képzeletbeli vonal mellett integetett, gesztikulált, s közben az immár zuhogó eső hangzavarában is jól hallhatóan kiabált: "Tegyed már azt a labdát! Hová cipeled? Passz és futsz tovább! Állj, állj, ez így nem jó!”
Hogy mi jó, meg mi nem jó, azt a pálya széléről, a kerítés túloldaláról nehéz lett volna megítélni, mindenesetre az biztos, az edző valamivel nagyon nem volt elégedett, egyfolytában harsogta, mit, hogyan kellene csinálni.
Az ősz hajú drukker nem is mulasztotta el megjegyezni: "Hát ez a Molnár aztán megdolgoztatja őket! Nem ám úgy, mint tavasszal, amikor minden játékos csak bratyizott az akkori edzővel. Nem messze lakom, ha tehetem, itt vagyok, s Molnár eddig mindig hosszú, kemény edzéseket tartott.” Egy másik szurkoló meg azt mondta: "Lehet, hogy hajtja őket, de ki tudja most még, mire lesz ez elég…”
Míg az érdeklődők így eltrécseltek, a kétszer nyolctagú csapat tagjai – a többiek ekkor éppen a válogatottal edzőtáboroztak – a tizenhatos vonalánál gyülekeztek párosával, és a félpályáig sprinteltek, visszafelé meg sétáltak. Talán az utóbbi valamivel jobban ment nekik… Vagy az is lehet, hogy spóroltak az erővel. Inkább ez a helyzet: mert néhány hossz után ismét a bóják közé kellett vetniük magukat, aztán ismét Molnár hangja terítette be a Megyeri út környékét. Látszott rajta: keménykezű tréner. Ha valaki lassú, számíthat rá, hogy Molnár ordít. Ha valaki önző, akkor is.
Az edzésből néhány sprint meg további labdás edzés volt hátra, majd ment mindenki, amerre látott.
Az ősz hajú úr stílszerűen lila bringával.