Nyeste Adrienn leküzdi a félelmeit

Kék miniruha, napbarnított bőr, bombázó alak. Határozottan, könnyedén lépdel, arcán megfoghatatlan derű, nem véletlen, hogy a férfiak nyakra-főre megfordulnak utána. Nyeste Adrienn kiegyensúlyozottságot sugároz. Rég volt már ilyen. Legutóbb a csapatbajnokságon láttuk őt pityeregni, akkor a gerendáról esett le, és edzője, Lukács József ölben vitte ki az orvosi szobába.Akkor sokan féltették őt, hiszen csak néhány hete tért vissza könyökműtétje után, ami csaknem egyesztendős kihagyást eredményezett. Szerencsére, ezt az esést térdhúzódással megúszta ám amikor hogyléte felől érdeklődtünk, önkéntelenül is megsimította sérült lábát.– Köszönöm, jobban vagyok. Bár még mindig érzem a térdemet, de ez a fájdalom figyelmeztet is arra, hogy mennyire óvatosnak kell lennem – mondta Nyeste Adrienn. – A pályafutásom során rengeteg sérülést éltem meg, és tudja, ezek nem múlnak el nyomtalanul az emberben.– Félelmet ébresztenek?– Sajnos igen. Nehezebben vagyok már rávehető bizonyos elemekre, nem kockáztatok feleslegesen, és be kell látnom, egy picit az önbizalmamat is megtépázzák ezek az esetek.– A visszatérésében mi volt a legnehezebb?– Minden, de talán az elejéről kezdem, mert úgy érthetőbb, min mentem keresztül. 2000-ben nagyon jó formában voltam, a felemáskorlát-gyakorlatom sokak szerint világszintű volt, és nagy reményekkel utaztam az Európa-bajnokságra, azt követően pedig az olimpiára. A párizsi kontinensviadalon bejutottam a döntőbe, ám ott elrontottam a leérkezést, és csak a nyolcadik lettem. Az olimpiáról azt hiszem, nem kell külön beszélnem, örülök, hogy azt az esést megúsztam nagy tragédia nélkül.– Az olimpia után egy kis időre eltűnt.– Igen, össze kellett szednem magam és átgondolni, hogy egyáltalán van-e értelme a folytatásnak. Aztán úgy döntöttem, a hazai rendezésű szerenkénti világbajnokság elég ok ahhoz, hogy ne adjam fel. De eközben kiderült, hogy a könyökömet meg kell műteni, így gyakorlatilag a 2001-es évem úgy, ahogy volt, regenerálódással telt el.– Egy év kihagyás hosszú idő, főleg úgy, hogy már nem tartozik a fiatal tornászok közé.– Igen, de szerencsére motivált a világbajnoki indulás. Aztán, amikor már kezdtem volna fizikailag és lelkileg is rendbe jönni, meghalt az édesapám. És akkor teljesen összetörtem, mindentől elment a kedvem. Ebből a helyzetből végül is a torna jelentette a menekülést, jót tett, hogy újra edzésbe álltam.– Ha a világbajnokságra gondol, milyen érzések kerítik hatalmukba?– Bizonyítási vágy, de nem a világnak, elsősorban magamnak. Tudom, hogy egykor jó tornász voltam, és szeretném bebizonyítani, hogy még mindig képes vagyok rá. Persze, azt is megfogadtam, hogy csak abban az esetben indulok el a világbajnokságon, ha sikerül tökéletesen felkészülnöm. Ha érzem azt, hogy valami hiányzik, inkább lemondok a részvételről.– Ha most végignéz a gyakorlatán, mi az, ami ön szerint hiányzik?– Nehéz erről beszélni, mert az előző hónapot pihenéssel töltöttem, a vizsgák után előbb turisztika-, majd vízitáborban voltam a főiskolámmal. Egyelőre hiányolom magamból a tüzet, az újult erőt, de szerintem a verseny közeledtével ez jön magától is. A felemáskorlát-gyakorlatom véleményem szerint nagyon jó lesz, már csak a leérkezésemet kell összeállítani és… Ez a nehéz feladat.– Már megint a félelem?!– Csak egy kicsi, de ahogy ismerem magam, úgyis leküzdöm, és ott leszek novemberben a világbajnokságon.