Azok a boldog, szép napok

Múlt hét csütörtökjén leadta a szerelését Debrecenben, másnap bemutatkozott az új társaknak Sopronban, a hét végét pedig a szabadi-sóstói nyaralóban töltötte. Tiber Krisztián tehát igazán nem panaszkodhat, hogy unalmasan telnek mostanság a napjai.
– Úgy tűnik, végre egyenesbe kerülnek a dolgaim – mondta érezhető felszabadultsággal a hangjában a 30 esztendős csatár. – Igazság szerint a múlt hét elején már Sopronban szerettem volna tréningezni, de elhúzódtak az egyeztetések a Debrecennel, és amíg a szerződésbontás feltételeiben nem sikerült megegyeznünk, az ügyeim intézésében segédkező Mészáros Zoltán tanácsára nem akartam munkába állni a Matávnál, nehogy valami félreértés miatt a szerződésszegés vádja érhessen. Pénteken is úgy utaztam el Sopronba, hogy előtte a Matáv vezetői faxon engedélyt kértek és kaptak arra, hogy náluk edzhessek.
– Voltak olyan tippek, hogy talán nem is akar mindenáron csomagolni…
– Szó sincs ilyesmiről, én nagyon is komolyan gondoltam, hogy búcsút intek a Lokinak. Az utóbbi fél évben ez az érzés egyre inkább megerősödött bennem, s a végén már némi túlzással csak az szólt Debrecen mellett, hogy a kislányom nagyon jól érezte magát az ottani óvodában.
– Tulajdonképpen mi volt a baj?
– Engem tavaly nyáron Pajkos János vezetőedző és Makray Balázs klubigazgató hívott a DVSC-hez, s amíg ők a posztjukon voltak, nem is lehetett okom panaszra. Sajnáltam persze, amikor Pajkosnak megköszönték a munkáját, de reméltem, hogy Dajka Lászlónál is csapattag maradhatok. Bizakodásomat csak erősítette, hogy a téli felkészülési mecscsek során én voltam a csapat legeredményesebb játékosa, noha a számomra kissé idegen balfedezet poszton kellett futballoznom. Ám hiába volt minden remény, a későbbiekben már csak epizodista lehettem, de legalább ennyire bántott, hogy nem derült ki, miért nem számít rám a vezetőedző. Szóval akadt egy-két furcsaság, a további részletekbe most nem is szeretnék belemenni, csak még annyit: háromszáz kilométerre voltunk Fehérvártól, ahol egyébként lakunk, s ez is egy apró érv volt a távozás mellett.
– Manapság a klubok szívesebben egyezkednek szabaddá vált játékosokkal, vagyis tulajdonképpen szerencsésnek is mondhatja magát, hogy a Matáv hajlandó volt kivásárolni önt.
– Tény, hogy még egy évig a DVSC-hez kötött volna a tavaly nyáron aláírt megállapodás. Érdeklődött irántam a Siófok is, Sallói István klubigazgatóval többször beszélgettem még májusban, de érdemben nem tárgyaltunk, mert azt vártam, hogy a két klub zöld ágra tud-e vergődni. Úgy tudom, a Siófok összesen hárommillió forintot ajánlott értem, s noha az árképzés minősítése nem az én feladatom, ez szerintem sem volt értékelhető ajánlat. Azaz tényleg kell némi szerencse is ahhoz, hogy az ember kiléphessen a még élő szerződéséből; hálás is vagyok a ma már a kétezernyolcas Eb-pályázat előkészítésén dolgozó Makray Balázsnak, hogy a soproniak érdeklődésére csupa szépet meg jót mondott rólam.
– És a Matávnál mit ígértek önnek?
– Fontos szempont volt a döntéshozatalnál, hogy Bognár György edző személyesen és telefonon is többször megkeresett, és éreztette velem, hogy nemcsak egy csatárt keres, hanem éppen rám van szüksége. Rólam, azt hiszem, a rosszakaróim sem mondhatják, hogy ne dolgoznék becsülettel, ne végeznék el minden munkát, amit a szakvezetők kérnek, de ha nem érzem a bizalmat, valósággal megbénulok, szétesek. Debrecenben is csak őrlödtem a tavasz folyamán, a feleségem a megmondhatója, mennyire megviselt a mellőzés. Nehogy bárki is félreértsen: nem bántam meg, hogy tavaly a Lokihoz igazoltam, sok szép emlékem maradt erről az egy évről, de a Sopronban eddig eltöltött két nap arról győzött meg, helyes lépés volt a Matávot választanom.
– A DVSC közönsége köztudomásúan igényes, olykor már-már nyűgösen követelőző, ugyanakkor Sopronban is keményen meg kell dolgoznia játékosnak és edzőnek is azért, hogy a publikum elfogadja.
– Nézze, egy támadó esetében a megoldás nem túlságosan bonyolult: gólokat kell rúgni, mert aki gólokat rúg, azt a mégoly lokálpatrióta közösség is befogadja. Nem vagyok fogadkozós típus, de évadonként tíz-tizenkét találat okkal elvárható egy csatártól, s nagyjából ennyit a Vasasban is termeltem, noha ott sem voltam stabil kezdőember. Igaz, akadt olyan évem is, mégpedig az ezerkilencszázkilencvennyolcas, amikor húsz találattal gólkirály lettem, de ennek ismétlését felelősséggel nem ígérhetem. De bárcsak minden olyan jól menne, olyan boldog, szép napokat élhetnék át Sopronban is, mint annak idején a Gázszernél…
– Csak nem nosztalgiázik?
– Mit tagadjam, máig életem legjobb húzásaként tartom számon, hogy a Gázszert választottam. Az a három és fél év csodálatos volt; az NB III-ból indulva az élvonalig meneteltünk, s újoncként rögtön nyolcadikak lettünk. Pedig lelkileg eléggé lenullázva kerültem az agárdiakhoz, hiszen előtte a Videotontól fiatal játékosként úgy küldtek el, hogy mindössze nyolc meccsen jutottam szóhoz, én meg bánatomban az osztrák negyedosztályig, egy Pitten nevű csapatig menekültem. Onnan jöttem haza a Gázszerhez, s előbb az NB II-ben, majd az élvonalban is gólkirály lettem.
– A légióskodást ezzel a bizonyos Pittennel le is tudta?
– No igen, ez egy fájó pontja a karrieremnek. Gólkirályként török és görög ajánlataim voltak, de egyéni menedzser híján a fejem fölött egyezkedtek a klubok a sorsomról, s végül lemaradtam mindenről. Majdnem egy évembe telt, mire magamhoz tértem e csalódás után. Persze ha jól megy a játék, elvben még kereshetnek majd külföldről, csak hát most már más a helyzet, hiszen a kislányom két év múlva lesz elsős, én pedig azt szeretném, ha Fehérvárott kezdené meg iskolai tanulmányait.
– Akkor nem véletlen, hogy két esztendőre szól majd a soproni szerződése…
– Valóban nem az, bár arról azért nincs szó, hogy már csak ennyi időre tervezném a játékoskarrieremet. A jövő, a folytatás amúgy is roppant képlékeny, még nem döntöttem el, mihez kezdek a visszavonulás után. Gyerekeket például szívesen tanítanék futballra, ám ehhez előbb papírt kellene szereznem. Ugyanakkor az edzősködésből legfeljebb az élvonalban vagy a másodosztályban lehet megélni, az viszont egy zártabb világ; előfordulhat tehát, hogy valami családi vállalkozásba kezdek majd.
– Úgy, mint az édesapja, a Videoton hajdani sikercsapatának kiváló balszélsője, Tieber László?
– Ô valóban vendéglátós lett, noha megvan az edzői B-licence. Eddig a fehérvári pálya büféjét üzemeltette, aktuális kérdés, hogy a stadion átépítése után miként alakul a sorsa…