Csollány kitart Athénig

Csollány Szilveszter sziporkázik. Ül a debreceni szerenkénti világbajnokság sajtótájékoztatóján, viccelődik az újságírókkal, elragadó stílusban beszél a felkészüléséről, világbajnoki reményeiről. Láthatóan jó formában van, fehér pólója alól két popeyi bicepsz kandikál ki, legutóbb talán a sydneyi olimpia előtt láthattuk ilyen erősnek őt.
Azt mondja, soha ilyen korán nem kezdte még el a felkészülést, semmit sem bíz a véletlenre, a legjobb formában szeretne a gyűrűre kapaszkodni a november 20-án kezdődő debreceni versenyen. Mert nagy a tét, és nagyok az elvárások…
– Jól érzem magam – mondja Csollány –, még annak ellenére is, hogy gyakorlatilag hat hete keményen erősítek. Az edzőm, Vereckei István olyan elemet talált ki a gyakorlatomba, amellyel normális ember szerintem meg sem próbálkozik. Először én is azt hittem, hogy a normális emberek közé tartozom, aztán ma már ott tartok, hogy tízkilós súlyokkal a hátamon gyakorolom ezt az elemkombinációt.
– Avasson már be minket is!
– Olyan elemre törekedtünk, amely a pontozók szemében is nagy súllyal bír, és természetesen a közönséget is le tudjuk venni vele a lábáról. Néhány éve már egy grúz versenyző is megcsinálta a fecske–hátsómérleg–fecskét, és alaposan megküzdött vele. De engem nagyon feldob, hogy az edzőm hisz bennem, tudja, hogy képes leszek rá, és már ezért is köszönettel tartozom neki. Egyelőre még nem tudom egyedül megcsinálni, csak könnyítve, vagyis, hogy közben terpeszben van a lábam. De nagyon bizakodó vagyok, mert hihetetlenül hozzáerősödtem ehhez az elemhez.
– Tehát mondhatjuk azt is, mindent bevet a világbajnoki cím érdekében.
– Muszáj. Eddig ötször álltam már a dobogó második fokán, és kicsit fájna, ha pont hazai közönség előtt kellene ismét felnéznem valakire. Egy cseppet csalódott lennék, de talán a Guinness-rekordok könyvébe beférnék vele, mert szerintem nem sok olyan ember van rajtam kívül, akinek ennyiszer jutott volna ezüstérem a pályafutása során.
– Vagyis ismét motivált. A genti világbajnokság előtt, amelyen a második lett, arról beszélt, hogy nem érzett magában elég tüzet a versenyhez. Most már pezseg önben valami.
– Inkább azt mondom, már most pezseg bennem valami. Jó jel, hogy már négy hónappal a verseny kezdete előtt úgymond azonosulni tudok a célommal. Bár az akarás és az izgalom mellett érzem a felelősséget is.
– Az elvárás terhét?
– Igen. Sokan úgy vélik, nekem mindenképpen aranyérmet kell szereznem, és ezt egy külföldi versenyen pszichésen könnyebb elviselni, mint idehaza. Öt-hatezer magyar szurkoló egy sportcsarnokban mindenképpen felemelő élményt nyújt, de ugyanakkor egy kicsit nyomasztó is lesz. Sydneyben is tudtam, hogy több millióan nézik a gyakorlatomat a televízió előtt ülve, ám most hatezer magyar ember valós közelségét fogom érezni Debrecenben.
– Ilyen élményben még nem volt része?
– De, a kilencvenkettes budapesti Európa-bajnokságon, ami, valljuk be, nem úgy sikerült ahogy elképzeltem. Nem a közönség miatt, hanem azért, mert nem a legjobb formában indultam a versenyen. A lényeg egyébként az, hogy fizikailag és fejben is a legtöbbet hozzam ki magamból Debrecenben.
– Pszichésen is készül?
– Igen, agykontrollal. A sydneyi olimpián már bejött. Akkor úgy léptem oda a szerhez, hogy én vagyok a legjobb, képes vagyok rá, hogy tökéletesen mutassam be a gyakorlatomat, és ezt semmi és senki nem befolyásolhatja. Ezeket a gondolatokat, akárcsak a gyakorlatomat, millió-egyszer az agyamba kell vésni az elkövetkező négy hónap során.
– Ha Debrecenben aranyérmes lesz, elgondolkodik a folytatáson?
– Az olimpia után már elgondolkodtam a folytatáson, és akkor elhatároztam, hogy kitartok Athénig. Már csak két esztendő van hátra az olimpiáig, miért visszakoznék?!