Akik fejjel is játsszák a futballt

Egressy Gábor megfejelte eddigi produkcióját

Noha a Nemzeti Sport különversenyben Egressy Gábor sokadmagával zárt három találatával a harmadik helyen, a ZTE-játékos mellett döntöttünk. Mégpedig azért, mert egyrészt csapatával ő érte el a legnagyobb sikert, hiszen bajnoki címet nyert, másrészt az előkészítések terén szintén jelentős szerepet vállalt, harmadrészt a korábbi idényeiben elvétve fejelt csak kapura, a legutóbbi szezonban azonban a játék ezen részében is fejlődést mutatott.
Egressy Gábor egyfelől azzal magyarázza, hogy egyre több gólt ér el fejjel, hogy a Bozsik Péter edző által kidolgozott taktikában sűrűbben érkezik a kapu előterébe, másfelől pedig azzal, hogy a standard játékhelyzetek, azaz a pontrúgásos szituációk nagyon fontos szerepet kapnak a Zalaegerszeg játékában.
"Míg előző együtteseimnél elsősorban rám hárult a szögletek, szabadrúgások végrehajtásának feladata, addig most többnyire Kenesei Krisztián lövi középre a labdákat – újságolta Egressy. – Ám emiatt nem bánkódom, hiszen így több lehetőségem adódik a gólszerzésre. S jóllehet, a korábbiakban azt hihették rólam a szurkolók, nem tudok, és nem is szeretek fejelni, immár bebizonyíthatom ennek az ellenkezőjét.”
A 28 esztendős futballista elárulta, hogy a 16. fordulóban a Debrecen ellen szerzett fejesgólja után majdhogynem meglapogatta a saját vállát, mivel a Kenesei Krisztián balról, szögletből érkező labdáját oly’ remek mozdulattal csúsztatta a hosszú sarokba. "A pályafutásom során talán ez volt a legszebb fejesgólom” – mondta Egressy, aki hozzátette: a vb eseményeit figyelmesen követő nézőnek feltűnhetett, hogy a gólok jelentős része születik fejesből. Emiatt a közeljövőben még inkább igyekszik gyakorolni a befejezéseket is, hogy ha megfelelő helyzetbe kerül, azzal élni is tudjon.
"Noha azt hangoztatom, szeretek fejelni, pillanatnyilag még akkor döntök a befejezések e módja mellett, ha a tizenhatoson belül nincs a közelemben senki. Azt nem nagyon díjazom, amikor hárman-négyen vesznek körül, s egyfolytában cibálják a mezemet…” – így a támadó. Arra a kérdésre, hogy szerinte valamelyik nyugat-európai bajnokságban előfordulhat-e az, hogy egy hasonló versenyben valaki hat góllal végezzen az élen, Egressy azt felelte: "Magyarországon nincsen igazán jól fejelő játékos. Gyermekkorban engem sosem tanítottak arra, hogyan tartsam a nyakamat, a homlokom mely részével próbáljam kapura irányítani a labdát. A hiányosságaimat felnőtt fejjel kell orvosolnom, azt is önszorgalomból.”
A ZTE labdarúgója egyébként őszintén gratulált Marius Sasu eredményéhez. Az indoklásban megjegyezte, egy csatár eredményessége nagyban függ a középpályásoktól, akiknek az a feladatuk, hogy a lehető legpontosabban adják be a labdát. Na már most, a Bozsik-stadionban, ahol életveszélyes pályára lépni, hatalmas bravúr Sasu teljesítménye – vélekedett Egressy.

A légtér ura, vagyis Marius Sasu játékjoga már százmillió forintot ér

Sok szurkoló vallja, hogy két nagy értéke van a Kispestnek: Puskás Ferenc eszmeileg jelent felbecsülhetetlen támogatást, míg Marius Sasu a góljaival, illetve eladása esetén az érte kapott milliókkal tud segíteni az egyre nehezebb helyzetben lévő klubon.
Pedig a román csatár magyarországi karrierje nem úgy indult, hogy nevét illendő lenne Puskáséval egy mondatban említeni.
Mert bár másfél éve is gólfelelősnek szerződött a Honvédhoz, az akkori edző, Tornyi Barnabás nem látott benne túl nagy fantáziát, ezért szorgalmasan kihagyta a csapatból. A pénzüket féltő tulajdonosok ezt nem sokáig tűrték, a debreceni fellépés előtt ráparancsoltak Tornyira, hogy igenis játszassa Sasut, és az edző pechjére a támadó két góllal igazolta helyét a kezdők között. Ráadásul mivel három nappal később Tornyival szerződést bontott a Kispest, sokan Sasut vélték a szakvezető kirúgójának, holott a román fiú semmi egyebet nem tett, mint amiért leigazolták: ha már játéklehetőséget kapott, rúgott néhány gólt.
Aztán még sokat rúgott.
Mert a Tornyi utódjának választott Szurgent Lajos már kihagyhatatlanná tette Sasut alakulatából, és mivel a csatár az Újpestnek és az MTK-nak is győztes gólt lőtt, a Honvéd egyszer csak a tabella második helyére került. Sajnos úgy fest, ez volt az utolsó nagy Kispest-siker…
Az elmúlt bajnokságban is nagyon buzgólkodott az egykori Rapid-támadó (Bucuresti, nem Wien…), összesen tizenhat találatig jutott. És hogy mennyire kétlábas, jelzi: ballal és jobbal is ötöt vállalt, míg a maradék hatot fejjel érte el. Ezzel pedig megnyerte lapunk versenyét, bizonyítva, hogy ő a legjobb fej mostanság a magyar élvonalban… Igaz, negatívumként azért meg lehet jegyezni róla, hogy nem a sztahanovizmus mintaképe, amikor egy-két rossz passz vagy kapott gól után elveszíti kedvét, akkor bizony jaj a társaknak. Az ilyen meccseken képes hetven percig semmit sem csinálni, hogy aztán bevágja a szokásos gólját – egy gólerős focistát elítélni meg tényleg nem lehet.
Csoda, hogy féltucatnyi csapat jelentkezett be érte?
Mert külföldről német és görög ajánlatai voltak, míg idehaza az Újpest vezetői gondolták úgy, hogy – a szintúgy román Cristian Dulca társaságában – ideje lenne a Bozsik-stadionból Megyerre költöznie, de megállapodás még nem született. Pedig a kispesti tulajdonosok úgy voltak vele, hogy Sasu eladásából legalább százmillió forint érkezhetne a piros-feketék számlájára, és ez fedezné az egyesület legalább félévi költségvetését. Csakhogy most igazán nagy bajok vannak Kispesten, senki sem tudja, hogy a klub jövőre melyik osztályban indulhat. A játékosok kezdenek elszállingózni, Sasu is hazament Romániába családi ügyeit intézni, de a vasárnapi gálán természetesen ott lesz Siófokon.
Azt viszont, hogy a jövő hét elejétől hol húz majd magára szerelést, még ő sem tudja. Mindenesetre nem érdemes arra fogadni, hogy Kispesten marad.
Ki tudja persze, hogy Kispesten mi marad…

Waltner Róbertnek jó néhány fröccsbe és szendvicsbe került, hogy elmondhassa magáról, a fejét is használja játék közben

A Nemzeti Sport Aranyfej Vándordíjért kiírt verseny második helyén a bajnoki címet nyert Zalaegerszeg huszonötödik életévében járó játékosa, Waltner Róbert végzett. A gólerős támadó – aki Marius Sasuhoz és Egressy Gáborhoz hasonlóan tizenhat alkalommal vette be az ellenfelek kapuját – mindössze egyetlen találattal maradt el a győztes mögött.
– És azt az egy gólt Sasu éppen az utolsó fordulóban érte el, amikor én nem léphettem pályára – kezdi a beszélgetést Waltner Róbert. – Sajnáltam is, hogy megelőzött, mert mindenképpen elismerésre méltó, ha valaki elmondhatja magáról: egy élvonalbeli bajnokságban ő fejel a legkiválóbban.
– Egyébként elégedett a fejjátékával?
– Egyáltalán nem. Sosem vagyok elégedett magammal. Az edzőim éppen a kishitűségemet tartják az egyik legfőbb hibámnak.
– Mindenesetre ötször fejelte a hálóba a labdát, pedig száznyolcvan centije és hetvenöt kilója alapján nem éppen egy Jancker-típus.
– Mivel ruganyos vagyok, jó az emelkedésem, ezzel ellensúlyozom a hiányosságomat.
– Az öt találat közül ki tud emelni egyet, ami valamiért különlegesebb, mint a többi?
– Tavaly augusztusban az MTK ellen játszottunk, és az én góljaimmal nyertünk kettő–nullára. A vezetést jelentő találat különösen kedves nekem: Kenesei Krisztián küldte be jobbról, szögletből a labdát, miközben a jobb oldali kapufa közelében helyezkedtem. A labda nagyon jól jött be, pont felém szállt, s noha két védő is közrezárt, én magasabbra ugrottam náluk, majd bólintottam…
– Hogy jobban fejel az átlagnál, adottság vagy kitartó munka eredménye?
– Amikor tizennyolc évesen először kerültem be a felnőttcsapatba Kaposvárott, még egyáltalán nem tudtam fejelni. Valamiért állandóan behúztam a nyakamat. Aztán a trénerem addig-addig cukkolt, mígnem rászántam magam, s kint maradtam, hátha fejlődök. Csakhogy egyedül lehetetlen gyakorolni, muszáj volt megfőznöm egy-két csapattársamat, adjanak be jobbról-balról. Mindez jó néhány fröccsbe meg szendvicsbe került nekem.
– Pályafutása elején nem tanítgatták?
– Nem. Jártam focisulikba, és ha megerőltetem magam, akkor sem találok emléket arról, hogy foglalkoztak volna a fejjátékunkkal. Így utólag ezért sem csodálkozom azon, hogy az említett időszakban, a Rákóczinál képtelen voltam irányítani a labdát. Csupán belefejeltem, mondván, majd lesz belőle valami.
– A különdíj végeredményéből ítélve, mára azért változott valamelyest a helyzet.
– Annyiban feltétlenül, hogy immár a szemem sarkából próbálom figyelni a kapust, fürkészem, merre mozog, hátha valahol elfejelhetem a labdát mellette. Ráadásul az a típus vagyok, aki ha választhat, lábbal vagy fejjel küldi kapura a beadást, az utóbbi lehetőség mellett sűrűbben dönt. Kenesei viszont éppen ez ellentétem. Ô ritkán stukkol kapura, s olykor még akrobatikus ollózásokat is megkísérel, csakhogy lőhessen. Amúgy így van ez jól, hiszen ebből is látszik: mennyire kiegészítjük egymást.
– Ha már szó esett a társakról, játsszunk el a gondolattal: választhat magának egy világsztárt az együttesébe, ki lenne az
– Azok után, hogy a fejelésről és beadásokról beszélgetünk, nem sokat vacillálnék! Elvégre ki tudja még őrült erővel úgy középre tekerni a labdát, mint David Beckham…