Bene Ferenc legfeljebb az Újpest szurkolója lesz

Bene Ferenc tudna, sőt tud is erről mesélni. Ô aztán kapott az akkoriban még többezernyi tagból álló Fradi B-középtől, és nem telt el úgy kettős meccs a Népstadionban, hogy ne zúgott volna fel sok-sok torokból valami Benére vonatkozó strófa. Ám mit érdekelte őt, zúghatott a legkeményebb verzió: a "Bunkó Bene, Bunkó Bene!” rigmus; énekelhette neki a fél stadion, hogy "Bene Feri, hol a hajad?”, erre a válasz rendszerint mindig ugyanaz volt, az újpesti gólzsák betalált az ellenfél hálójába.
Akkoriban zseniális futballisták tűntek fel a Népstadion játékoskijárójában lila-fehér, zöld-fehér, piros-kék, vagy éppen piros-fehér színű mezben. Ha hiszik, ha nem (és erre az idősebbek pontosan emlékeznek) a dózsások még véletlenül sem akarták felnégyelni Albert Flóriánt, a Császárt, a fradisták, szidták ugyan keményen, de tisztelték Bene Ferencet, de nemcsak őt, hanem az angyalföldi Farkas Jánost és Mészöly Kálmánt, a honvédos Tichy Lajost vagy Kocsis Lajost. No, hát ezek az idők elmúltak, tán örökre, ma véletlenül sem fordulhatna elő, hogy lila-fehér sálat viselő úriember ott ücsörögjön békésen egy Fradi-meccsen az Üllői úton, mint ahogy ugyanez fordítva is igaz. Ám ez a cikk most nem erről szól, hanem Bene Ferencről, az ötvennyolc esztendős, legendás csatárról, akit július elsejével sokadszor rúgnak ki Újpestről.
Úgy bizony, Újpestről, attól a csapattól, ahol játékosként tizennyolc évet töltött, ahol mindennél jobban szeretett futballozni, ahol sikert sikerre halmozott, s ahol meg sem állt a világhírnévig. De ez egy ilyen világ, itt már nem számít a klubhűség, sőt a klub-hovatartozás sem, az sem fontos, hogy a gyerekeknek igazi példaképeket kellene állítani, akitől lehet kérdezni, hogy: "Feri bácsi, mesélje már el ezredszer, hogyan tudta fenékre ültetni szép sorban a brazil védőket a hatvanhatos világbajnokságon”.

Az elveszített diploma

Ma senki sem kérdezi Bene Ferit erről, még az Újpest fiatal futballistái sem.
Sőt nem is kíváncsiak rá, a Megyeri úton, hiszen – ahogy a hír is szól – július elsejével felbontják a januárban megkötött két és fél évig érvényes szerződést.
Bene Ferenc megint búcsúzik a Megyeri útról, immár gyaníthatóan végleg. Ezentúl olykor majd szurkolóként tűnik fel, lelkében megannyi emlékkel és nem kevés keserűséggel.
– Na, mit szól a fiúkhoz, mert gondolom, délelőtt ott volt a REAC elleni edzőmeccsen. Alakul a csapat? Jók az új fiúk?
– Csak egy félidőt láttam, úgyhogy nem tudok semmilyen szakmai elemzésbe belefogni, ráadásul új fiút is mindössze egyet fedeztem fel a pályán, a győri Farkas Balázst, márpedig róla mindenki tudja hogy tehetséges, ügyes gyerek, és ha úgy alakul a sorsa, akkor a csapat erőssége lehet – válaszolt Bene Ferenc.
– Éppenséggel azé a csapaté, amelyiknél önnek már nem jut szerep, vagy bármilyen feladat. Jól tudom ezt?
– Igen, jól tudja, július elsejével megszűnik a szerződésem, és nem tartanak igényt a szolgálataimra.
– Nem is kellene megkérdeznem: újabb tüske, újabb fájdalmas pillanat, újabb csalódás a kedvenc klubjánál?…
– Fáj, persze hogy fáj, nem is tudom hányadszor köszönnek el tőlem, össze kellene számolni… Várjon csak… Voltam már pályaedző Kovács Ferenc és Varga István mellett, aztán dolgoztam vezetőedzőként, akkor is kirúgtak, most megint pályadezőként alkalmaztak, és újra idő előtt kellett távoznom. Rengeteg feledhetetlen emlék fűz az Újpesthez, sokat kaptam ettől a klubtól, de azért azt ne felejtse el senki, hogy én is rengeteget tettem a lila-fehér színekért. Tizennyolc évet játszottam itt, amelyben az utolsó három évet leszámítva – amikor is a hivatalos verdikt szerint "tartalékállományba” helyeztek – végig meghatározó játékosnak számítottam. Azt hiszem, mindezt jobban is megbecsülhetnék, de hát jönnek a fiatalok, és nekem ezt tudomásul kell vennem.
– Mielőtt bármilyen nosztalgikus kérdést tennék fel, röviden értékelje az elmúlt fél évet, hiszen nemcsak öntől, hanem a vezetőedzőtől, Glázer Róberttől is elköszöntek, és ebben alighanem az is közrejátszott, hogy a csapat csupán a hatodik helyet szerezte meg a Magyar Kupa-győzelem mellett.
– Glázer Róbert minderről már nagyon sokat beszélt, és csak ugyanazt tudom mondani, amit ő. A célok között az első hat hely megszerzése, valamint lehetőség szerint a kupagyőzelem szerepelt, mindezt maradéktalanul végrehajtottuk, úgyhogy ezt nem vághatják a fejünkhöz. Szerintem akkor kezdődtek a gondok, amikor kikaptunk otthon a Fraditól, mert akkor, sajnos, a közönségünk valamelyest elpártolt a csapattól, megszakadt a szurkolókkal a jó kapcsolat. Aztán jöttek a hazai vereségek, de szerencsére a kupafinálé kárpótolhatott mindenkit.
– No igen, de önt most mi tudná kárpótloni?
– Nyugalmat szeretnék, és azt, így ötvennyolc évesen már kijelenthetem, hogy soha többet nem leszek vezetőedző sehol. Nem pusztán azért, mert most nem kellek Újpesten, hanem azért is, mert gyakorlatilag elvették a diplomámat. Ezt most ne szó szerint értse, hanem úgy, hogy hiába tanultam korábban a Testnevelési Főiskolán, hiába szereztem szakedzőit, mivel nincs sem A-, sem B-licencem, ami mostanában egyre inkább divat vagy követelmény, nem is vállalhatok komoly feladatot, de bevallom, nem is akarok. Kicsit elegem van. Ez a mostani futballközeg nem hiányzik nekem, nem az én világom. Félre ne értse, nincs bennem sértettség, bár az is igaz, hogy hosszú távra terveztem, illetve terveztünk Újpesten. Januárban nem én jelentkeztem, hanem a tulajdonos Lukács Ferenc hívott, és így persze, hogy boldogan, örömmel jöttem, hiszen jó a kapcsolatom Tamás Gyulával, Tóth Kálmánnal, nem is beszélve Glázer Róbertről, vagyis, elmondhattam, itt egy remek stáb jött össze. Ennek már vége, maradok nyugdíjas és kijárok majd meccsre egyszerű szurkolóként.
– Melyik a nagyobb pofon: az, amikor vezetőedzőként küldték el, vagy a mostani távozás?
– Egyiket sem könnyű megemészteni. Emlékszem az első meccsemre edzőként az Újpest kispadján, arra, amikor a Szuper-kupa döntőjében a Népstadionban három–egyre vertük a Fradit, aztán sajnos eladták Eszenyi Dénest és ősszel a bajnokságban már nem úgy szerepeltünk, ahogy várható lett volna. Pedig voltak jó játékosok a kezem alatt: Brockhauser István, Szlezák Zoltán, Kecskés Zoltán, Bérczy Balázs, Bácsi Sándor, hogy csak néhányukat említsem. Aztán tavasszal nem nyertünk sem a Nyíregyháza, sem a Csepel ellen, tőlem pedig elköszöntek. Azután dolgoztam Fóton, a László Kórház női csapatánál, az olimpiai válogatottnál és tulajdonképpen mindenhol köszöntek rám sikerek.

A hőskor már nem érdekes

– Áruljon el valamit: az Újpest mostani játékosai tudják, hogy micsoda pályafutás áll ön mögött. No, persze, biztos tudják, hogy ki az a Bene Ferenc, csakhogy tisztában vannak-e azzal, milyen labdarúgó is volt, micsoda felejthetetlen élményekkel ajándékozta meg a drukkereket?
– Lehet, hogy meglepő lesz, amit mondok, de a legtöbb mai labdarúgónak fogalma sincs a régi nagy meccsekről, az egykori legendás játékosokról, és egyszerűen nem érdekli őket a múlt.
– Látja, ezt nem hittem volna, de ugye nem azt akarja mondani, hogy az edzések előtt vagy után egyetlenegyszer sem kérték arra, hogy mutassa meg ezt vagy azt a cselt, az ilyen vagy olyan lövésfajtákat?!
– Ki kell ábrándítsam, senki sem volt kíváncsi a tanácsaimra, a tapasztalataimra. Egyetlen játékosunk sem jött oda hozzám, hogy Feri bácsi, gyakoroljuk már a kapáslövést, vagy mondjuk a kapuratörést csiszolgassuk. Sőt, mondok magának még valamit, a mai fiatalok úgy beszélnek a régi idők futballjáról, mintha az valamiféle úri kedvtelés lett volna. El sem tudja képzelni, hányszor mondták nekem az öltözőben a fiúk: ugyan már, Feri bácsi, maguknak könnyű volt, hiszen akkoriban gyakorlatilag cilinderben, sétapálcával, kockás labdával futballoztak, maguknak aztán nincs joguk panaszkodni…
– És ilyenkor nem kezdte el mesélni, hogy például a brazil védő hogyan ült le az Anfield Road szent gyepére és ha jól emlékszem, akkor sem ön, sem a felejthetetlen kapásgólt szerzett Farkas János, sem pedig a felkötött kézzel tiezenegyesgólt szerző Mészöly Kálmán fején sem volt cilinder és a labda is mintha gömbölyű lett volna…
– Nem meséltem én semmit. Belefáradtam ebbe az egészbe. Tudomásul vettem, hogy ez új évszázad, egy vadonatúj generáció, ezeket a fiatalokat már nem érdekli a hőskor, nem kíváncsiak a múltunkra, ők csak előre-néznek és nincs bennük meg ugyanaz az alázat, mint ami bennünk megvolt végig a pályafutásunk során.
– Szomorú dolgokról beszélgetünk most, és gyanítom, ez a hozzáállás is közrejátszik abban, hogy itt tart ma a magyar futball. Biztos vagyok benne, hogy a milliószor emlegetett marseille-i vereség után aligha hihette volna, hogy leszünk mi annál sokkal, de sokkal mélyebben is.
– Ezt elismerem. Annyit azért megjegyeznék, hogy nem csak a játékosok tehetnek arról, hogy Marseille-ben kikaptunk négy–egyre a csehszlovákoktól, hiszen azt megelőzően megvertük őket a Népstadionban, és az idősebbek pontosan tudják, hogy Prágában is vezettünk három–egyre, amikor a kapitány, Sós Károly úgymond elcserélte magát.
– Amúgy ez a legfájóbb meccs a pályafutásából?
– Az egyik… Legalább ilyen keserű emlék a szovjetek elleni hatvanhatos világbajnoki negyeddöntő, amikor számtalan lehetőség ellenére kikaptunk kettő–egyre, no meg az Újpesttel játszott VVK-döntő a Newcastle ellen. Az ilyen derbiket nem lehet, de nem is szabad elfelejteni.
– Nem udvariatlankodni akarok, de vajon azt már elfelejtette-e, hogy hány ezren kiabálták önnek, hogy "Bunkó Bene!”? Bevallom, azóta, amióta ismerem, megkérdeztem volna ezt öntől, csak… nem mertem. Hogyan volt képes ennek ellenére is fantasztikusan futballozni?
– Nem, nem felejtettem el, és az ilyen bekiabálásokra rendszerint góllal válaszoltam. Ez ennyire egyszerű volt.
– Tudom, hogy a hatvanas, hetvenes években igazi barátság szövődött a rivális csapatok játékosai között, és ha jól tudom, rendszeresen töltötték el együtt a meccsek utáni időt. Ez legenda, vagy igaz?
– Volt egy hattagú társaság, rajtam kívül Albert Flórián és Szűcs Lajos a Fradiból, a csapattársam, Göröcs János, no meg a Vasasból Mészöly Kálmán és Farkas János, és néha csatlakozott még hozzánk Fister Ferenc és Novák Dezső. Mi, így együtt valóban jó barátok voltunk, és akkor is, ha egymás ellen is játszottunk, este a megbeszélt helyen találkoztunk, aztán nekivágtunk az éjszakának, végül mindig a Pipacs bárban kötöttünk ki.

Lila sállal a Fradi-táborban

– Gyanítom, nehezen bocsátotta meg a barátainak, Mészölynek és Farkasnak, hogy hatvannyolcban, amikor több, mint száz gólt rúgott a Dózsa, akkor a Vasas egy állítólagos bundameccsen kettő–egyre kapott ki a Ferencvárostól, bajnoki címhez juttatva így a zöld-fehéreket. Azon a derbin az angyalföldiek kapusa, Varga László olyan feltűnő luftot rúgott Branikovits László lövésénél, hogy a lelátón hangosan kacagtak.
– Sok igazság van abban, amit most mondott, éppen azért azt javaslom, nézze csak meg, hogy a folytatásban milyen eredmények születtek a Dózsa–Vasas meccseken. Az angyalföldiek ellen alaposan felhergeltük magunkat, dolgozott bennünk a dac, és bizony sokszor alaposan elvertük őket. Volt hat–egy, négy–nulla, és az angyalföldiek csak ritkán győztek le minket. De ha már ez került szóba, elárulhatom, hogy hatvanhétben a Fradival mi is "bundáztunk”. Ám, nehogy félreértse, nem pénzben egyeztünk meg, csupán azt beszéltük meg, hogy a bajnoki hajrában, miután ők már megnyerték a bajnokságot, szórakoztassuk el a közönséget és játszunk igazi gálamecset. Három– három lett a vége, a zsúfolt Népstadion közönsége pedig tombolt. Kevesen vették észre a lelátón, hogy az utolsó öt percben már egyik csapat sem akart támadni, és látja, mégis emlékezetesre sikeredett az összecsapás. Más világ volt az, emlékszem, volt egy Göndör becenevű Újpest-drukker, lila-fehér sállal rendszeresen ott ült a fradisták között, de sohasem bántották, és azt is tudom, rengeteg zöld-fehér szimpatizáns járt a Megyeri útra a mi meccseinkre, és nem azért, hogy szidjon minket, hanem mert jó futballt akart látni.
– Azért sajnálhatják a mostani újpesti futballisták, hogy nem látták például azt a gólt, amit a Benficának rúgott. Humberto kapus kirúgáshoz készülődött, feldobta a lasztit, ön pedig ott termett, és a levegőből spiccel lőtt a portugálok hálójába.
– Arra a gólra nagyon büszke vagyok, láttam, hogy a kapus rendszeresen négy-öt méterre dobja fel a labdát a kirúgás előtt. Gondoltam, egyszer odaugrok. Megtettem, becsuktam a szemem és spiccel célba vettem a kaput. Sajnos, akkor a Benfica jutott tovább, de azért az is előfordult, hogy mi jöttünk ki győztesen az ilyen nagy meccseket jelentő párharcból.
– Azt hiszem, el tudnánk beszélgetni a régi mecsekről, csak hát ahogy ön is mondta, a mai fiatalokat ez már nem hozza tűzbe. Ám tudja mit, legyen az a beszélgetésünk vége, hogy a maiaknak igazuk van! A régi klasszisok cilinderrel a fejükön, sétapálcával a kézben és szögletes labdával játszottak. Azt pedig akkor mi tegyük hozzá, hogy azok a régiek képesek voltak minőségi futballal előrukkolni, míg ma a legdrágább cuccokban feszítő tucatlabdarúgók legfeljebb csak kergetik a labdát…