Öcsi bá’ kacsintott, Ronaldo lőtt

Nehéz ezt megszokni.Ha igazi futballistákat akar látni az emberfia, nem a hazai stadionok valamelyikébe, hanem a Régi Sipos halászkertbe kell járnia. Így nagyobb az esély. Különben így megy ez már évek, évtizedek óta. Fogja magát meg az asszonyt az átlagmagyar, felveszi legelegánsabb kardigánját, ünneplőzokniját, és elindul az óbudai étterembe. Ott aztán jobban esik a halászlé meg a túrós csusza után fröccsözni, ha a szomszéd asztalnál falatozik valamelyik régi kedvenc. Nem akármilyen élmény ám ez, egy légtérben hörpinteni a jóféle száraz vörösbort Puskás Öcsivel vagy mondjuk Illovszky Rudolffal! Sajnos egyre kevesebben vannak, egyre inkább fogynak a mi halhatatlan bálványaink. Pedig a halászlé ugyanolyan finom, mint a hőskorban, a pincérek most is kedvesek, lelkesek és futballrajongók, nem is beszélve a főnökökről, a népszerű Béniről (él-hal a Vasasért szegény…) és Fejér Miklósról, aki, ha rajta múlna, minden héten bankettet szervezne az Aranycsapatnak.Ha lenne még Aranycsapat.Minden olyan az étteremben, mint réges-régen, csak a fiúk, az igazi aranylábúak fogynak el mellőlünk. Az ember szíve szakad bele, amikor ül a Régi Sipos valamelyik asztalánál, s arra gondol, hogy ott, igen, ott kanalazta a gőzölgő húslevest Hidegkuti Nándor, amott pedig jóízűen hörpintette fel a laza kisfröcscsöt Mátrai Sándor.
Nehéz ezt megszokni.
Nagyon is nehéz, hogy a fiúk, a mi gyerekeink enyhén őszülő hajjal, apró kis súlyfelesleggel itt bámulják a vendéglőben a nagy kivetítőt, ahelyett, hogy megint vernék a brazilokat, hogy aztán Vitray is tűzbe-lázba jöjjön, akárcsak ’86-ban. De Détári Lajos most öltönyben, elegánsan, kimért úriemberként figyeli az eseményeket, Kovács Kálmán éppen szakértőt alakít a televízióban, Esterházy Márton pedig, ki tudja, hol jár. A három góllövő.
Három–nulla ide.

Akkor írta valaki egy hatalmas transzparensre, hogy "Mexikóba is megyünk, világbajnokok leszünk”. A jó hoszszú, teleírt lepedő ott virított a zsúfolt Népstadion nézőterén, és senki, de tényleg senki sem mosolygott rajta, valahogy járványszerűen terjedt az optimizmus, hogy a Mezey-csapat kiutazik a világbajnokságra, aztán jól megnyeri.
Hat–nulla – nem ide.
Nehéz ezt megszokni. Hogy ülünk a Régi Siposban, aztán csak merengünk csendben, halkan beszélgetve, ki-ki a saját gondolataiba merülve, naná, hogy emlékezve. Talán éppen a brazilok elleni meccsre, miközben a többség a braziloknak drukkol. Mert a meccs úgy az igazi, ha az ember drukkol, és nem csak unottan figyel. Nekünk, magyaroknak régen adatott meg, hogy tiszta szívből a magyar címeres dresszt viselő csapatért izgulhassunk. Jó lenne, mit jó, egyenesen fenséges. Mert nem jó ez így, mindig másokért, hogy azt ne mondjam, idegenekért izgulni. Még Ronaldo spiccel lőtt gólja sem esik jól, mert a csatárzseni ezzel a grundmozdulattal is jelzi, mennyire könnyű játék ez. Rövid sprint, egy-két erőteljes testcsel, vállal jól kitartva, aztán sutty, "spinyővel” elereszteni a lasztit, mintha csak Kerkápoly Tibit láttam volna a Kerület-pályán ’73-ban, az Április 4. Gépgyár elleni serdülőmecscsen.
Ülünk a Régi Siposban, és megpróbálunk lelkesedni. Jönnek, persze hogy jönnek a megjegyzések, mondja a magáét mindenki, és nem akárkik ülnek ám itt, például Nagy Antal, Gyimesi László, Varga József, Kiprich József, Kardos József, Géczi István és Mathesz Imre. Furcsa, de igaz, közülük szinte majdnem mindegyiknek van személyes emléke a brazilokról. Mathesz például az elődöntő szünetében mesélte, hogy a ’66-os liverpooli mecscsen a technikás, ám sokat futó Gersonnal találkozott rendszeresen a középpályán. Géczi pedig arra lehet büszke, hogy neki még Tostao sem tudott gólt lőni ’71-ben a Maracanában. A fiatalabbaknak, a "mexikóiaknak” meg volt az a három nagyszerű góljuk ott, a Népstadionban, tizenhat esztendeje…

Hát igen. A brazilok, az egykoron tőlünk félő dél-amerikai csillagok most megint világbajnoki döntőt játszanak, miközben mi sohasem látott mélységbe süllyedtünk. Nem a Régi Siposon múlott, az biztos, a hely szelleme épp olyan, mint a sikerek idején. Elsősorban persze azért, mert itt volt megint Puskás Ferenc. Öcsi bácsi szokás szerint ápolóval érkezett, aztán leültették egy kényelmes székre, nem messze a képernyőtől, elépakoltak bort, sört, ízletes körözöttes kenyeret finom sült oldalassal, és a legendás tízes megevett, megivott mindent. Olykor a meccset is nézte, de őszintén szólva Ronaldo góljánál éppen háttal ült a monitornak, s elmajszolt egy újabb szendvicset. De így is jó, hogy itt volt, jó, hogy kihozták a kórházból, hogy megint emberek közé viszik.

Talán ezt az állapotot legeslegnehezebb megszokni.
És eljött az új ifjúsági és sportminiszter is. Jánosi György csendben, szerényen köszöntött mindenkit, nem volt semmilyen miniszteri allűr, okoskodás, ugyanúgy leült az egykori játékosok közé, mintha mindig is ide tartozott volna. Többször is beszélgetésbe elegyedett Détári Lajossal (lehet, hogy mégiscsak megmenekül valahogy a Kispest?…), aztán a meccs után röviden ennyit mondott: "Nagyon szeretem a futballt, büszkén mondhatom, hogy annak idején a suliválogatottságig vittem. Édesapám rendszeresen kivitt a Szekszárd mecscseire, hiszen én ott éltem, bár bevallom, akkoriban a Ferencváros sikereiért szorítottam. A vébét, ahogy az időm engedte, követtem, de hiába drukkoltam az angoloknak, mégis a brazilok lesznek a világbajnokok. Ami a saját ügyeinket illeti, az olimpia tervéről egyelőre csak annyit mondhatok, hogy tanulmányozzuk majd a lehetőségeinket. A futball Eb megrendezése viszont már sokkal konkrétabbnak tűnik. Talán addigra ütőképes válogatottunk is lehet. Valamit még szeretnék megjegyezni: az elmúlt tíz évben a politika erősen befolyásolta a magyar futballt, és ennek elsősorban a Kispest és a Vasas itta meg a levét. Ezért kijelenthetem, hogy e két klub felé adósságot kell törlesztenie a jelenlegi kormánynak, ez azt jelenti, hogy megpróbálunk segíteni mindkét patinás klubon…”
Nehéz ezt megszokni.
A reménykedést, hogy majd egyszer mi is megint… Pedig így állt fel a korábbi sok klaszszis az asztaloktól szerda délután a Régi Siposban, miközben az ápoló belekarolt Puskás Ferencbe, és elindult vele viszsza a kórházba. A képernyőn egymást csókolgató brazilokat lehetett látni, de akkor már senki sem gondolt arra, hogy a szambafiúk hányszor, de hányszor sírtak miattunk.