Játék minden szinten

Óriási. Nyertünk. Nem volt könnyű, megérdemelten tehettük zsebre az ajándékot. Vigyáznunk kell rá, biztosan megér legalább öt-hat jent, ez valamivel több még tíz forintnál is.Embert próbáló feladat volt. Először is sorba kellett állni. Egy japán fiatalember egy táblával jelzi, hol a sor vége, negyedóra múltán pedig már mi következünk. Egy függőleges futballpályát tucatnyi színes villanyégő szelt át hosszában az egyik kaputól a másikig. Az előtte álló asztalon dudorodó gombra rá kellett csapni egy műanyag kalapáccsal, az ütés erejétől függően gyulladnak ki a lámpák egymás után, és ha a kapuban elhelyezett égő is felvillan, akkor az gól, a miniszoknyás japán kamaszlányok örömükben tapsikolnak, ugrálnak, szóval nagyon örülnek.Nem szeretnénk szerénytelennek tűnni, de nekünk is kigyulladt a lámpa, büszkén vehettük át a lányoktól a papírból készült poháralátétet. Sikerünk értékét némileg csökkenti, hogy nem láttunk embert, aki ne nyert volna, közvetlenül előttünk egy hatéves forma kisfiú csapott a gombra gólt érően.Ez van, és ez így van kitalálva. A világbajnokság szponzorai remek ötlettel valóságos népünepéllyé varázsolják a meccseket, és természetesen így volt ez Szaitamában is, ahol besegítettek a brazil és a török szurkolók is, akik fesztivált kerekítettek a gyönyörű stadion köré. Alkalmi tánccsoportok verődtek össze a vérpezsdítő ritmusokra, dobok, trombiták, csörgők szolgáltatták a talpalávalót, és a jelmezek is bátor fantáziáról árulkodtak.A szponzorok ötlete egyébként azért zseniális, mert a reklámanyagaikat nem egyszerűen szétosztják, nem a tömött sorban érkező szurkolók kezébe nyomják, hogy ők bedobják az első útjukba akadó kukába, hanem kitaláltak különböző játékokat, amelyeken mindenki nyer. Nyerni jó érzés, a derék polgárnak önkéntelenül is az agyába vésődik, hogy ő vagy a gyereke melyik cég jóvoltából érezte jól magát, és a díjat, ami nem más, mint az adott terméket reklámozó filléres mütyür, emléktárgyként kezeli, s ezáltal értékessé válik.Egyszerű, mint a pofon.A hatalmas sátrak valóban nem a héraklészi próba állomásait rejtik. Az egyikben a már említett ütős játék szórakoztatja a nagyérdeműt, a másiknál másfél méterről kell egy hatalmas lyukba beledobni egy kis labdát. Van hangerőverseny is. A lecke nem túl bonyolult, aki sorra kerül, kap egy mikrofont, és beleüvölt egy hatalmasat. Ha az ordítás ereje akkora, hogy a skálán eléri a mutató a piros csíkot, akkor emberünk kap egy ajándékot. Talán mondanunk sem kell, a kívánt szinthez lényegében egy rekedt hörgés is elegendő…Az egyetlen, valóban ügyességet kívánó feladat az autógyártó cégé, és otthonról is ismerős. Egy palánkba három különböző méretű lyukat vágtak, és a nyeremény attól függ, hogy ki melyikbe tudja két méterről belerúgni a labdát. Persze, mindenki nyer, az is, aki csak a palánkot döngeti, ám ha valaki a legkisebbikbe küldené a lasztit, egy mutatós autómodellt nyerne. A feltételes mód nem véletlen: erre a találatra annyi esély van, mint otthon a lottóötösre. A legszórakoztatóbb a félkarú rabló. Meg kell húzni a kart, a FIFA és a szponzor emblémái pörögnek, és ha három egyforma jön ki, akkor egy olyan futball-labda a nyeremény, amilyennel a meccseket játszák a világbajnokságon. Ha ez nem jön össze, akkor egy szép prospektus a jutalom. Ez önmagában még végtelenül egyszerű, ám a két piros miniruhás japán lány, a sátor két házigazdája, hatalmas show-t kerekít az egészből. Látványosan biztosítanak mindenkit, hogy rettenetesen szorítanak a sikeréért, amíg pörögnek a kerekek, a masinából üvöltő zene ritmusára mozognak, tapsolnak, majd amikor kiderül, hogy ez a fránya gép ismét nem három azonos ábrát mutat, hihetetlenül kétségbeesnek, a fejüket fogva sajnálkoznak, és széles gesztusokkal fejezik ki együttérzésüket. Ráadásul az alakításuk maradéktalanul őszintének is látszik, és a japánokat egyre inkább ismerve azon sem csodálkoznék, ha ez a mély átélés tényleg valódi lenne.Mindenesetre a mérkőzésre tóduló tömeg nagyon élvezi ezeket a játékokat. Képesek hosszú perceket várni a kígyózó sorokban, hogy részt vegyenek ebben a sajátos vurstliban. Nyilván nem hat meglepetésként, hogy elsősorban a gyerekekkel érkezők paradicsoma a sátrak környéke. Nincs az a szülő, aki ne lenne büszke gyermekére, ha az ügyes valamiben – még akkor is, amikor nincs is szükség ügyességre…Ám jó móka ez az idegeneknek, jelesül a brazil és a török szurkolóknak is. Ôk a meccs előtt önfeledtek, a végtelenségig jókedvűek, és minden alkalmat megragadnak, hogy szórakoztassák magukat. Ez olykor váratlan szituációkat is eredményez, az egyik sárga-kék parókás brazil például a célbarúgásnál úgy köszöni meg a nyereményét, hogy megöleli a házigazda kislányt, aki ugyebár nagyon szurkolt neki, és hatalmas csókot pusszant az arcára, amitől ő annyira zavarba jön, hogy a soron következőnek elfelejt drukkolni. Ugyanakkor nagy rutinnal tűri, hogy rengetegen lefotóztatják magukat vele, a kedves csíííz mosoly szinte gépiesen rándul az arcára.Amúgy éppen az a lényeg, hogy a szurkolót ki kell szolgálni. Órákkal a kezdés előtt érdemes kiérkezni a stadionhoz, hogy mindenki időben, kényelmesen elfoglalhassa a helyét, ám ha a szervezőknek ezt a kérését megszívleli a nagyérdemű, akkor nem szabad hagyni, hogy unatkozzon és semmittevéssel töltse az idejét. Bármenynyire bárgyúak is ezek a játékok, arra jók, hogy lekössék az emberek figyelmét, és végül is akár egy egész délutánt elmarháskodhatnak, hogy a nap csúcspontjaként este megnézzék magát a mérkőzést.Most éppen azt a mérkőzést, amely kerek egy órával a megkezdése előtt 746-192-re állt a brazilok javára. Ez a legelmésebb játék. Egy eredményjelzőn van két gomb, az egyik a braziloké, a másik a törököké. Oda kell lépni, mindenki azt a gombot nyomja meg, amelyik csapat győzelmére tippel, és az eredményjelzőn azonnal el lehet olvasni, melyikükre hányan voksoltak addig. A legszebb az egészben, hogy itt a leghosszabb a sor, a lányok itt is biztatják a soron következőt, és hevesen megtapsolják, amikor végrehajtotta azt páratlan képességeket megkövetelő feladatot, hogy megnyomott egy gombot.Szó se róla, világbajnoksághoz illő teljesítmény.