Amikor kevés a száz lépés is

"Hetekkel ezelőtt kaptam egy meghívást a magyar edzőktől, hogy vegyek részt május másodikai tanácskozásukon. Örömmel vettem az invitálást, így Garami József, Egervári Sándor és a többi kiváló tréner társaságában hétfő délelőtt én is helyet foglaltam a labdarúgó-szövetség Róbert Károly körúti székházának tárgyalótermében. Onnan örömmel jöttem el, de délután már felbosszantottam magam - lássuk csak…

Mindenkit egy közös cél vezérel

Régóta esedékes volt, hogy egy asztalhoz üljünk magyar kollégáimmal. Az hamar kiderült, hogy kölcsönösen tiszteljük egymást munkáját, ugyanakkor nyilvánvalóvá vált az is, hogy az egymás közötti kommunikáció terén van mit javítanunk, a jövőben többször, többet kell beszélgetnünk.

Csupán azt sajnálom, hogy hétfőn mindössze három óránk jutott erre, mert ahogy figyeltem a kollégákat, illetve ahogy ismerem magam, egy teljes napot eltöltöttünk volna azzal, hogy a magyar futballról értekezzünk. Az természetesen kiderült: mindenkit az a cél vezérel, hogy jobbá tegye a magyar focit. A szakemberek végzik is a dolgukat becsülettel - kár, hogy a feltételek a legritkább esetben adottak a minőségi munkához…

A kormányzat álljon a futball mellé!

…és akkor a délutáni bosszúságom! Miután elbúcsúztam az edzőktől, értesítettek, hogy a héten útjára induló, "Száz lépés" fedőnéven futó kormányprogramban egyetlen szó sem esik a labdarúgásról. Azt hittem, félreértésről van szó, a stábom gyorsan rá is kérdezett a Miniszterelnöki Hivatalnál, ám ott is megerősítették: a futballt meg sem említik az igen terjedelmes tervezetben.

Hogy én szomorú és csalódott vagyok emiatt, az alighanem mellékes, sokkal fontosabb, hogy ezzel a lépéssel - illetve lépéskimaradással - a legnépszerűbb sportágnak, s ezen keresztül az egész országnak okoznak súlyos veszteséget. Mert mondjon bárki bármit, Magyarországon igenis milliókat érdekel a foci - talán még Gyurcsány Ferenc miniszterelnök urat is…

Elkeserítőnek tartom, hogy az állam nem áll a labdarúgás mellé; kár, hogy a döntéshozók nem látják, más nemzetekben milyen támogatást élvez a futball. Arrafelé nem divat, hogy beszántják a pályákat, hogy plázákat és társasházakat építsenek a helyükre… Ha viszont ez itt így megy tovább, akkor előbb-utóbb megszűnik a magyar labdarúgás utánpótlása. Tisztában vagyok vele, a Sport XXI program keretében az állam ad pénzt az utánpótlásnak, de ez kevés.


Áltathatjuk magunkat azzal, hogy Európa-bajnokságot rendezünk 2012-ben, s addigra nemcsak a stadionok, hanem az utak, a repterek és a szállodák is fényárban úsznak majd, ám értsék meg végre az érintettek: ha a kormány nem segít, esély sincs az előrelépésre. Nem tudom, Gyurcsány Ferenc hogyan képzeli el a politikai jövőjét, de az biztos, hogy ha nem támogatja a futballt, akkor, hiába a száz lépés, rossz úton jár. S most nem a saját érdekemben beszélek, hanem a szurkolókéban: szeretném, ha olyan büszkék lennének a játékosokra, mint voltak harminc-negyven évvel ezelőtt.

Ha kijutnánk a világbajnokságra, biztosan azok lennének. S van egy olyan gyanúm, hogy Németországba a miniszterelnök is elkísérne minket… Megjegyzem, én szívesen leülök vele egy kávé mellett, mert szerintem még nem késő, hogy akár százegyedik lépésként bevegyék a programba a labdarúgás támogatását.

Végre egy jó magyar bajnoki rangadó

De hogy az örömömről is beszéljek: vasárnap a Megyeri úton jártam, és végre úgy állhattam fel a székemből, hogy na, élvezetes meccset tekintettem meg. Az Újpest-Debrecen mérkőzésben benne volt minden, amit a néző a jegyéért cserében látni kíván, szép gólok, technikás megoldások, drámai pillanatok, no és játékvezetői bakik… Az újpestiek előtt le a kalappal: teljesen megérdemelten szerezték meg a három pontot. Aggódni persze aligha kell a debrecenieknek, hiszen a hatpontos előnyük így is soknak tűnik - úgy gondolom, az aranyérmet már csak ők veszíthetik el.