Szabics Imre szégyelli magát

A magyar labdarúgók – kerülgetve a folyamatosan nyilatkozó Andrzej Niedzielant, Jerzy Dudeket és a többieket – egymás után, és különösen sietős léptekkel igyekeztek a kijárat felé. Látszott, most inkább kerülték a tekinteteket, az esetleges kínos beszélgetéseket, de az igazat megvallva ekkor már nem volt mitől tartaniuk, lévén rájuk alig-alig voltak kíváncsiak az ott lévők…
Szabics Imre volt a kivétel.
Mondhatnánk, mint újabban mindig, hiszen a magyar válogatott eredményessége az utóbbi időben kizárólag a VfB Stuttgart támadójának formájától függött, és lám, ezúttal is ő volt az, aki a legveszélyesebb játékosunknak bizonyult. Kapufája és gólja egyaránt mestermunka volt, bár az egyértelműen bebizonyosodott, hogy Szabics Imre egyedül kevés a jó szerepléshez.
A meccs utáni rövid beszélgetésünket vasárnap folytattuk.
– Hogy aludt az éjjel?
– Rosszul – mondta Szabics Imre. – Persze, győztes meccs után is sokat forgolódom az ágyamban, de ez most azért más. Nagyon is más. Ami azt illeti, mérhetetlenül csalódott vagyok a lengyelek elleni eredmény miatt. Ám azt kell mondjam, a pótselejtezőt érő második helyet nem itt buktuk el, de ez – sajnos – már történelem. És tudja mit, én bizony kimondom: igenis szégyellem magam, amiért a magyar válogatott ebben a csoportban csupán a negyedik helyen tudott végezni… Lehet, hogy nem túl szép tőlem, de az az egy vigasztal, hogy a lettek stockholmi sikere miatt úgysem ért volna semmit az esetleges győzelmünk.
– Azért azt hiszem, ebben az esetben most nem így beszélgetnénk, mindenesetre dicséretes az önkritikája, ám a negyedik helyért ön tehető a legkevésbé felelőssé. Nem először tűnt úgy, ha ön nem rúg gólt, akkor senki sem.
– Meg kell védenem a csapattársaimat, hiszen minden győzelem és minden kudarc egy csapatmunka eredménye. A futball erről szól.
– A selejtezők megkezdése előtt, a sorsolásnál valami olyasmit mondott, hogy most, vagy soha! Gondolom arra értette mindezt, hogy ebből a csoportból tovább kell jutnia a magyar válogatottnak.
– Nos, valóban mondtam ilyesmit. Úgy véltem, a sorsolás szeszélye folytán olyan esélyt kapott mind az utánpótlás-, mind pedig a felnőttcsapat, amit órási bűn lenne veszni hagyni. És látja, mi lett a vége. Mindkét együttes kiesett, ez pedig súlyos kritikája a magyar futballnak. Ám ha megengedi ezt nekem, most azt mondom, a remény hal meg utoljára. Én azért futballozom, hogy a válogatottal pályafutásom során legalább egy világversenyre kijussak. Ez minden vágyam, és erről a célomról a mostani bukásunk ellenére sem mondok le.
– Persze, hiszen profi sportolóként nincs más választása, csak tudja, ott van az a sok-sok ezer, talán sok százezer szurkoló, akik az elmúlt tizenhét év sikertelensége ellenére még most is bíztak a csodában, ehelyett újból csalódtak egy nagyot. Akkorát, hogy kérdés, közülük hányan lesznek még kíváncsiak a következő válogatott meccsre…
– Nagyon remélem, hogy sikerül majd visszaszereznünk a közönség szeretetét. Ezt természetesen csapattársaim nevében is mondhatom, hiszen többek között erről is beszélgettünk a lengyel meccs után. Tudja, a többiekkel együtt még szombat este elmentünk vacsorázni, és beszélgettünk a velünk történtekről. Persze, ne gondoljon afféle önfeledt trécselésre, hiszen mindenki roppant csalódott volt. Ennek ellenére a válogatott tartását, morális erejét bizonyítja, hogy még most sem volt egymásra mutogatás, most sem a másikban kerestük a hibát.
– Gellei Imre önökkel tartott ezen a vacsorán?
– Nem, ő nem jött velünk.
– Ön szerint egyébként egy ilyen kudarc után le kell mondania a szövetségi kapitánynak?
– Tudja a válaszomat?
– Sejtem, és úgy szól: ezt nem az ön dolga megítélni. Így van?
– Pontosan így.