Ma új élet kezdődik

Kudarc kudarc hátán, és most jött el az a pillanat, amikor valóban mindegyik, a futballban dolgozó – helyesbítek: a futballból élő – "szakembernek”, vezetőnek is el kell gondolkodnia a jövőjéről.Jelzés értékű, hogy a szövetségi kapitány, Gellei Imre már megtette azt, amit ebben a helyzetben meg kellett tennie: befejezve azt a munkát, amire szerződött, leköszön a posztjáról. Lesz még egy meccse novemberben, egy tét nélküli találkozó Észtország ellen, és aztán – mint interjúnkban mondta is – átadja helyét az új kapitánynak.Remélhetőleg másoknak (elnököknek, igazgatóknak…) is eszébe jut, pontosabban remélhetőleg szombat este óta eszükbe is jutott már, hogy belátható időn belül nekik is ezt kell tenniük.A kapitány ugyanis egyedül "nem viheti el a balhét”.Azoknak is magukba kell nézniük, azoknak is meg kell találniuk magukban a hibát, akik két évvel ezelőtt ugyancsak egy kapitányváltással élték túl az ehhez hasonló, de minőségében mégis elfogadhatóbb kudarcot; és azoknak is a távozás mellett kell dönteniük, akik a szintúgy csúfos világbajnoki selejtezősorozatot követően arról beszéltek: az újabb kvalifikáció, az Eb-selejtező-sorozat ad majd új lendületet a magyar labdarúgásnak.A tévedésük hatalmas volt.A selejtezőcsoportban megszerzett negyedik hely ugyanis arcpirító szégyen, olyan skandalum, amit már nem lehet megmagyarázni. Az európai mezőnyben ugyanis a négyes számú csoport kínálta a legtöbb esélyt a gyenge játékerőt képviselő országoknak a pótselejtezőt jelentő második hely megszerzésére, és hogy ez mennyire így van, arra ékes példa a futballt alapfokon művelő, az extra tudást lelkesedéssel és irigyelhető identitástudattal (értsük ezalatt azt, hogy ők esélytelenül is tudtak fogcsikorgatva küzdeni országuk dicsőségéért) kipótoló lettek sikere. Mert elhihetik, bizonyos Maris Verpakovskis – aki ellenünk kettő, szombaton a svédek ellen egy, de győztes gólt jegyzett – semmivel sem tud többet a futballból, mint a mi, hála az égnek légióskodása alatt minőségi tudással felvérteződő Szabics Imrénk.Nálunk a legnagyobb gond a háttérrel van, azzal, hogy ott – summázva a lényeget, hiszen az elkövetkezendő napokban még hosszasan analizálni kell mindazt, ami a futballunkat idáig jutatta – harsogóan nyilvánvaló a hozzá nem értés, amire példa a futballunkon belüli betonbiztos pozíciók, a zsíros állások megléte, és az, hogy a szakmai szemfényvesztés elvezethette a modern idők legkínosabb kudarcáig a magyar focit.Összeomlott mindaz, amire a kivárásra játszók általában – és nemcsak ebben a piciny országban, hanem mindenütt a világban – előszeretettel építenek…Stadionrekonstrukció, edzőképzés, ligamunka, szövetségi sportdiplomácia, a pozicionált üzletemberek szerepvállalása a sportágban – azaz csupa olyan részlet, amit a kor szelleméhez igazodva oly szívesen emlegetnek mifelénk is, és ami miatt minden normális közegben a futball lendületet venne, nem pedig még mélyebbre zuhanna.Nálunk a pokol fenekéig jutott.És itt kellene üvölteni a fájdalomtól, ám mégis oly jellemző módon nagy a csend.Eddig csak Gellei Imre, illetve Király Gábor, a válogatott kapusa és csapatkapitánya kínálta fel a saját magára érvényes szélsőséges lehetőséget: a szövetségi kapitány kvázi már lemondott, míg a nemzeti együttes csapatkapitánya a lengyelek elleni selejtező előtt lapunknak mondta azt: "…ha nem nyerünk, ha nem sikerül továbbjutnunk, akkor lehordhatnak, szétszedhetnek minket, belénk is rúghatnak…”.De nem, mindezt nem csak a kapitánynak és a játékosnak kell felvállania.A sor a szövetséget, a ligát és az úgymond a magyar futballszakmát irányító vezetőkön van.Mert a mostani kudarc az ő kudarcuk is.Az idejük lejárt – ma új élet kezdődik.Merthogy a futball nem halhat meg.