Skót bulimeccs – magyar per

Csak egy rövid részletet emeltünk ki a cikkből, de higgyék el: Kozma István neve még jó néhányszor felbukkan az írásban, mindannyiszor a legelismerőbb jelzőkkel illetve a még ma is aktív, jelenleg az NB II Winner Sport-csoportjában listavezető Budafok együttesében hétről hétre pályára lépő labdarúgót.
A negyvenszeres válogatott Kozma István néhány napra visszatért Skóciába, azon belül is a Dunfermline-hez, amely klubnak 1990 és 1992 között légiósa volt. Az (idő)utazás apropóját egy Nagy-Britanniára jellemző gesztus adta: a skót együttes gálamérkőzést szervezett játékosa, Stewart Petrie számára, s ez alkalomból az első osztályban vitézkedő egylet a "The Pars” (a pontos fordítás meglehetősen kilátástalan, talán az "Egyenlők” nevet adva járunk a legközelebb az igazsághoz) gárdájával találkozott.

Ötvenezer font a bevétel

– Csodálatos volt újra Dunfermline-ben játszani – elevenítette fel a skóciai kirándulás részleteit Kozma István. – Már a repülőtéri fogadtatáskor is összeszorult a torkom, amikor azonban a bevonuláskor kikocogtunk a pályára, könnybe lábadt a szemem. A tribünön egy hatalmas magyar zászlót feszítettek ki a szurkolók, amelyen a következő felirat virított: "Welcome back, Kozma!”, azaz "Isten hozott, Kozma!” Egyébként is boldog voltam, hogy ott lehetek a mérkőzésen, hogy rám is gondoltak a szervezők, amikor a meghívókat postázták, de az az érzés, ami abban a pillanatban magával ragadt, amidőn megláttam az "üdvözlést”, mindent betetőzött.
– Tisztázzuk is: miféle meccsre került sor január huszonegyedikén?
– Stewart Petrie immár tíz éve a Dunfermline labdarúgója, ezt honorálták a klub vezetői úgy, hogy egy úgynevezett "testimonial” mérkőzést szerveztek számára, ami a szigetországban és Skóciában is megszokott esemény, csak sajnos egyre ritkább. Ilyenkor a találkozó teljes bevétele az ünnepeltet illeti, a klub így próbál meg némi plusz anyagi támaszt nyújtani a civil életbe lassan visszavonuló labdarúgójának. Ha jól tudom, csaknem ötvenezer font, azaz tizennyolc és fél millió forint jött be a jegyekből, hála a szurkolóknak, akik igen szép számban jöttek ki az East End Parkba. Még maga Stewart is meglepődött az érdeklődés láttán, egy szimpla hazai bajnokin – vagyis amikor nem a Celtic vagy a Rangers az ellenfél – ugyanis legfeljebb öt-hatezer fanatikus ül a lelátókon, alig valamivel többen, mint ahányan ez alkalommal helyet foglaltak a stadionban. Régen telt ház volt szinte minden meccsen, de a mai televíziós meccsdömping és a belépők drágulása odavezetett: a focirajongók egy része már nem érzi fontosnak, vagy nem engedheti meg magának, hogy személyesen is ott legyen egy-egy derbin. Mindig is irigyeltem a skót és az angol labdarúgókat azért a miliőért, ami a futballt ott körülvette: régen a brit játékosok hosszú távú szerződéseket kötöttek, azaz nekik még a kilencvenes évek elején is számított, hogy melyik klub szolgálatában töltik karrierjük java részét. Ha valahol szerették, és emberileg is megbecsülték őket, akkor is maradtak, ha egy másik egylet nagyobb fizetéssel csábította őket. Tömören: amennyiben a klub fontos volt a játékosnak, a játékos is fontossá lett a klubnak. A hosszú szolgálatot jutalmazták ehhez hasonló találkozókkal. De ez már arrafelé is inkább a múltat jelenti. Magyarországon ez nem volt, és nem is lesz így. Én például ahányszor csak hazatértem egy-egy külföldi periódus után, a Megyeri útra mentem, mert nekem mindig az Újpest volt a "leg”, úgy, mint Petrie-nek a Dunfermline. A különbség kettőnk között annyi, hogy neki gálamérkőzéssel mondtak köszönetet az ott eltöltött évekért a skótok, én pedig a mai napig perben állok az újpestiekkel… Na, de hagyjuk is ezt a témát!

– Akkor beszéljünk a skóciai meccsről! A beszámolókban rendesen "hozsannázták”a skót tollforgatók…
– Ez kedves… Azt azért leírhatja, hogy nem ment rosszul a játék. A "The Pars” együtteseként egy miniálomcsapatot képzeljen el, amelyben a Dunfermline egykori, jelenleg is aktív labdarúgói, valamint Hollandiából és más skót együttesekből meghívott játékosok kaptak helyet. Igaz, hogy kikaptunk három–egyre, de ez alkalommal egyáltalán nem bosszankodtam a vereség miatt. Élveztem a focit és az ünnepet, amelynek részese lehettem. A lefújás előtt három perccel lecseréltek, hogy egy kicsit engem is szerethessen a közönség. Még most is beleborzongok, ha eszembe jut, ahogy a mintegy ötezer ember felállva tapsol, és a nevemet skandálja, éppen úgy, mint régen. Egy szép álom, olyan volt mind a mérkőzés, mind az az öt nap, amit Skóciában tölthettem. Tudja, a találkozó beharangozójában a klub legendás játékosának címeztek, ennek megfelelően a szervezők minden kívánságomat teljesítették, habár ez néha már kínosnak hatott. Csodálatos, hogy ennyi év távlatából is ilyen szeretettel fogadtak. Irigylem is Mátyus Jánost, hogy ebben a fantasztikus országban futballozhat, ahol a foci már-már vallásnak számít, igaz, a játék stílusa meglehetősen sokat változott az elmúlt években. Bár az ívelgetős korszak soha nem zárul le, a csapatok egyre többször próbálják a földön is megjátszani a labdát. Ami viszont megmaradt, az a hajtás és az elismerés. Ha leállsz, olyan érzés fog el, mintha egyedül lennél egy hatalmas pályaudvaron. Higgye el, már csak ezért sincs lazsálás. Ugyanakkor tehetsz bármit, teszem azt, taccsra rúghatod a labdát, a közönség feláll, és megtapsol. Becsúszol, és akkor is megtapsolnak, sőt kiabálják a neved. Mátyus Jani is megmondhatja: eksztázisban játsszák végig a kilencven percet.

Nincs idő a barátságra

– Kanyarodjunk egy kicsit vissza! A szeretet – azt mondta – megmaradt. És a régi barátságok?
– Azok némileg megkoptak, hiszen az évek alatt megváltoztak a címek és a telefonszámok. Azonban akárhol is találkozom egykori csapattársaimmal, mindig barátként köszöntjük egymást. Egyébként az a tapasztalatom, hogy manapság már az európai klubok nagy többségénél nincs meg az a családias hangulat, ami az idő tájt szinte minden együttesre jellemző volt. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezt a Dunfermline-nél és a Liverpoolnál is megélhettem. Annak idején hetente legalább egyszer együtt vacsorázott a komplett gárda, Liverpoolban az ünnepek, így például a farsang is közös esemény volt. Ez persze annak is köszönhető volt, amit korábban már említettem: a labdarúgók hosszú szerződéseket kötöttek, így volt idő arra, hogy az emberi kapcsolatok, a barátságok elmélyüljenek.
– Önnek is?
– Mondhatom, hogy igen. A Dunfermline-nél igazi otthonra találtam, ahol mindenkit barátomnak mondhattam, és ők is így viszonyultak hozzám. Hozzátartozik, hogy ezért keményen meg kellett küzdenem – a pályán. Ha jól játszol, hamarabb elfogadtatod magad a csapattársaiddal. Mindenki a válladat veregeti, aztán kíváncsiak lesznek rád, hogy ki vagy, honnan jöttél és így tovább. Liverpoolban más volt a kiindulási helyzet. Nagy, szenzációs múltú klubhoz kerültem, ahová már nem mehetett akárki, magyarán húszegynéhány azonos képességű labdarúgó alkotta a keretet. Mégis sikerült bejárnom azt az utat, mint Skóciában. Igaz, ott kezdőjátékos voltam, míg a Liverpoolban csere, ám ez utóbbi szerintem felülmúlta az előbbi teljesítményt. Egyrészt a keretünk erőssége, másrészt az akkori szabályok miatt. Abban az időben ugyanis kevesebben ülhettek a kispadon, mint ma, és a találkozókon csak két mezőnycserére volt lehetőség. Büszke vagyok rá, hogy minden egyes alkalommal neveztek az aktuális meccsre.

Grobbelaar dicsérete

– A gárda legendás kapusa, Bruce Grobbelaar annak idején az egyik interjújában azt mondta önről, technikailag a Liverpool három legképzettebb labdarúgója között tartja számon. Ennek fényében is elégedett az angliai karrierjével?
– Bruce kedves srác – a balhéi ellenére is. Ezzel együtt fenntartom a véleményemet: büszke vagyok arra a tizennyolc hónapra, amit Liverpoolban töltöttem. A zimbabwei kapussal egyébként barátok voltunk, de a walesi Ian Rushsal is jól kijöttünk. Bruce-szal golfozni jártam, tanított, és közben pedig kacagott. Igaz, nálam nem jobban. Csodálkozott is, hogy milyen jókat derülök a saját ügyetlenségemen.
– Lépjünk tovább! A ciprusi állomást hová helyezi a pályafutásában?
– Sokan azt hiszik, hogy az Apoel Nicosiánál könnyű életünk volt Kiprich Józseffel és Kovács Kálmánnal, pedig ott is keményen meg kellett dolgoznunk, hogy bajnokok és kupagyőztesek legyünk. Az ország és a futball is a változás éveit élte, és azt hiszem, éli mind a mai napig. Nézze csak meg, már a ciprusi gárdák is válogathatnak a légiósok között, azaz nem véletlen, hogy nem sok magyar labdarúgó szerepel a bajnokságban. Nekünk már oda sem olyan egyszerű kikerülni…
– Ott lehetett, játszhatott, sőt, még mindig futballozik – de meddig?
– Ameddig a szervezetem engedi. A nyártól mindenesetre már a másik oldalon is kipróbálnám magam.
– Nocsak, ön is edző lesz? Milyen papírja van?
– Megszereztem az A-licencet, és szeretném, ha záros határidőn belül a pro-diploma is a zsebemben lapulna. Skóciában az egyik újságíró tudott róla, hogy megvannak a szükséges papírjaim, így fel is tette a kérdést: nem térek-e vissza a Dunfermline-hez mint edző?
– És mit válaszolt?
– Egy álom válna ezzel valóra.