Futballmagyarok, másképp – Bodnár Zalán jegyzete

Alapvetően azokat a labdarúgókat  nevezzük futballmagyaroknak, akik egyébként egyáltalán nem vagy csak részben magyarok (Loic Nego, Paulo Vinícius, Callum Styles és mások), de a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) hatályos jogszabályai szerint a magyar válogatottban szerepelhetnek, merthogy van magyar felmenőjük, vagy pedig azért, mert elég ideje játszanak már hazánkban ahhoz, hogy a felvett állampolgárság birtokában jogosulttá váltak erre.

Lassan azonban egy másik csoport tagjai is rászolgálnának, hogy futballmagyaroknak nevezzük őket: azok az idegenlégiósok, akik eltöltöttek rövidebb-hosszabb időt a magyar futballban, letettek valamit az asztalra, megkedveltük őket, majd amikor egy rangosabb bajnokságba szerződnek, akkor is követjük a pályafutásukat, és büszkék vagyunk rá, hogy ők egy időben a mi NB I-ünkben rúgták a labdát.

Hosszú évtizedeken át nem voltunk hozzászokva ahhoz, hogy vannak ilyen labdarúgók, hiszen a honi klubok külföldről leginkább csak kutyaütőket tudtak szerződtetni, akik aztán többnyire nyom nélkül távoztak, vagy ha neves játékosként érkeztek (a brazil Túlio vagy az olasz Giuseppe Signori), itt rendre leégették magukat, majd rövidesen kikoptak a nemzetközi köztudatból.

De nem ez jellemző most például Myrto Uzunira, aki tündököl a spanyol Granadában, Enisz Bardinak is voltak remek időszakai az Újpest után a Levantéban, Muhamed Besicnek az Evertonban, mielőtt visszatért a Ferencvároshoz vagy a Fradi korábbi ghánai támadójának, Joseph Paintsilnek is Genkben. És még sorolni lehetne a jó példákat, vélhetően így nyilatkozunk majd Aissa Laidouniról is, aki januárban cserélte az FTC mezét az Union Berlinére.

Persze az még örömtelibb lenne, ha magyar játékosokat vinnének tőlünk a topligás csapatok, mint annak idején, 1979 után, amikor újra legálisan szerződhettek nyugatra labdarúgóink (nem is szólva az 1949 előtti és főleg a két háború közötti időszakról, amikor valóságos magyar invázióról lehetett beszélni), de az elmúlt keserű évtizedek után már azt is meg kell becsülni, hogy minőségi légiósok is szerződnek az NB I-be, akik utána magasabb szinten is megállják a helyüket. Ettől függetlenül továbbra is borzalmasan sok rossz és felesleges légiós van a magyar élvonalban, de legalább vannak már jók és jól továbbértékesíthetők is.

Abban sem látok kivetnivalót, hogy ők esetleg ugródeszkának használják a magyar labdarúgást, hiszen ha mások azt látják, hogy az NB I-ből is egyre könnyebben lehet topligákba szerződni, az nekik is kedvet adhat ide igazolni, ami még több minőségi légióst hozhat a magyar futballnak.
Alapvetően azokat a labdarúgókat  nevezzük futballmagyaroknak, akik egyébként egyáltalán nem vagy csak részben magyarok (Loic Nego, Paulo Vinícius, Callum Styles és mások), de a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) hatályos jogszabályai szerint a magyar válogatottban szerepelhetnek, merthogy van magyar felmenőjük, vagy pedig azért, mert elég ideje játszanak már hazánkban ahhoz, hogy a felvett állampolgárság birtokában jogosulttá váltak erre.

Lassan azonban egy másik csoport tagjai is rászolgálnának, hogy futballmagyaroknak nevezzük őket: azok az idegenlégiósok, akik eltöltöttek rövidebb-hosszabb időt a magyar futballban, letettek valamit az asztalra, megkedveltük őket, majd amikor egy rangosabb bajnokságba szerződnek, akkor is követjük a pályafutásukat, és büszkék vagyunk rá, hogy ők egy időben a mi NB I-ünkben rúgták a labdát.

Hosszú évtizedeken át nem voltunk hozzászokva ahhoz, hogy vannak ilyen labdarúgók, hiszen a honi klubok külföldről leginkább csak kutyaütőket tudtak szerződtetni, akik aztán többnyire nyom nélkül távoztak, vagy ha neves játékosként érkeztek (a brazil Túlio vagy az olasz Giuseppe Signori), itt rendre leégették magukat, majd rövidesen kikoptak a nemzetközi köztudatból.

De nem ez jellemző most például Myrto Uzunira, aki tündököl a spanyol Granadában, Enisz Bardinak is voltak remek időszakai az Újpest után a Levantéban, Muhamed Besicnek az Evertonban, mielőtt visszatért a Ferencvároshoz vagy a Fradi korábbi ghánai támadójának, Joseph Paintsilnek is Genkben. És még sorolni lehetne a jó példákat, vélhetően így nyilatkozunk majd Aissa Laidouniról is, aki januárban cserélte az FTC mezét az Union Berlinére.

Persze az még örömtelibb lenne, ha magyar játékosokat vinnének tőlünk a topligás csapatok, mint annak idején, 1979 után, amikor újra legálisan szerződhettek nyugatra labdarúgóink (nem is szólva az 1949 előtti és főleg a két háború közötti időszakról, amikor valóságos magyar invázióról lehetett beszélni), de az elmúlt keserű évtizedek után már azt is meg kell becsülni, hogy minőségi légiósok is szerződnek az NB I-be, akik utána magasabb szinten is megállják a helyüket. Ettől függetlenül továbbra is borzalmasan sok rossz és felesleges légiós van a magyar élvonalban, de legalább vannak már jók és jól továbbértékesíthetők is.

Abban sem látok kivetnivalót, hogy ők esetleg ugródeszkának használják a magyar labdarúgást, hiszen ha mások azt látják, hogy az NB I-ből is egyre könnyebben lehet topligákba szerződni, az nekik is kedvet adhat ide igazolni, ami még több minőségi légióst hozhat a magyar futballnak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!