Fölzabálta a történelem

Elég volt kétórányi beszélgetés a riporterrel, majd az annak nyomán a Nemzeti Sport hasábjain napvilágot látott két újságoldalnyi vallomás, és úgy omlott össze egy addig sziklaszilárdnak hitt életmű, mint három esztendeje New York közepén a Világkereskedelmi Központ két ikertornya. A romhalmaz alól pedig meggyötörve, riadtan, kisírt szemekkel pislog ki Novák Dezső, aki csütörtök óta már nem(csak) a kétszeres olimpiai bajnok, a világválogatott, a Ferencváros legendás jobbhátvédje és sikeres edzője, hanem Nemere, a spicli.
Várható volt persze, hogy ebben a legújabbkori ügynökhistóriákra gyakorta amnéziával reagáló országunkban egy botrányhullám egyszer majd a sport világából is kimossa az évtizedeken át rejtegetett hordalékokat. Az értelmiség már túl van a maga traumáin, így például az író, szociográfus Tar Sándor, a filmrendező Bódy Gábor vagy éppen az író Esterházy Péter édesapja, Esterházy Mátyás, valamint a belbiztonsági titkosrendőrség oda-vissza paranoiás kapcsolatának leleplezésén, miképpen mára lehullott a rockénekes Vikidál Gyuláról is az álarc (de hogy ne csak önmagunkat marcangoljuk: Bohumil Hrabal a Levelek Áprilkának című kötetében vallotta meg, hogy a bársonyos forradalom előtt együttműködött a csehszlovák rezsimmel). Aki ismeri a posztsztálinista államgépezet működését, pontosan tudja, hogy az ügynökháló éppolyan sűrűre volt szőve a sport világában, mint mondjuk az ifjúság, a kultúra vagy az egyház területén. Legföljebb idő kérdése volt, hogy a kollaborálók közül az egyik vagy a másik neve mifelénk is napvilágra kerüljön (a németeknél jó ideje nyílt titok, hogy például Eduard Geyer a Stasinak dolgozott - más kérdés, hogy mostanság is vidáman futballedzősködhet a Cottbus együttesénél -, de furcsa hírek szállongtak Erich Honecker keletnémet pártvezér személyes kedvencéről, az NDK bevallottan elkötelezett hívéről, a műkorcsolyázó Katarina Wittről is; a névsor tetszés szerint lenne folytatható a keleti blokk országaiból…).
Novák Dezső csupán piciny szem volt az itthoni láncban, júdástörténete viszont azért különösen szánalmas, mert nem ideológiai buzgóság, nem politikai kényszer és még csak nem is jól csengő ezüsttallérok hatására tette, amit tett, hanem piti óracsempészkedés után igyekezett menteni a bőrét, illetve a futballkarrierjét. Szó se róla, a jobb-bekk alaposan elszámította magát, amikor azt hitte, hogy az Aranycsapat tagjainak is engedélyezett járulékosjövedelem-szerzés (másként: a gátlástalan seftelés) a Kádár-korszakban is úgy általában megkérdőjelezhetetlen privilégiuma a futballistaelitnek. Tévedett, pedig a Grosics Gyula ellen már a rákosista időkben összetákolt kémperből is pontosan sejthető volt, hogy a hatalom - ha a széljárás úgy fordult - a kiváltságosoknak tűnőkre is kíméletlenül lecsapott.
A kényszerhelyzetben pedig Novák Dezső is meggyöngült.
És jelentett.
Hogy a félelem mellett a megalkuvás, a szolgalelkűség, a cinizmus, a tehetetlenség vagy éppen valamiféle nyereségrészesedés (úgymint üzlet a fővárosban, nyaraló a Balatonnál) reménye mozgatta-e még, amikor csapattársairól, edzőiről, barátairól lekörmölte titkos jelentéseit, azt igazán csak ő tudhatja. Bárhogy történt is, most Novák Dezsőn is beteljesült a bukott diktatúra átka: miközben a hatalom egykori birtokosai, az elnyomó rezsim hajdani irányítói az államkapitalizmusból átállva immáron a piackapitalizmusra (copyright Tamás Gáspár Miklós) esküsznek, a letűnt rezsim kiszolgálóján menthetetlenül rajta marad a spicli bélyege. S marad még neki - ahogy azt Esterházy Péter írta a Javított kiadásban - az "életfélelem", amit most már egymagának kell megszenvednie. Ami még akkor is lidérces élmény lehet, ha tudjuk: mifelénk erős a hajlam az átkos rendszer(ek) rehabilitására, mi több, olykor a polgári demokrácia törvényei is mintha inkább védenék a besúgók személyiségi jogait, mint a besúgottakét…
Novák Dezsőnek nagy árat kell fizetnie árulásáért.
Egy futballikont itt, a szemünk láttára zabált föl a történelem.