– Eddig őszinte volt, legyen most is az: miért nem akar válogatott lenni? – Ááá… Nem vagyok én oda való. – Ne beszéljen mellé! Megsértődött? – Ugyan már, mire vagy kire kellett volna megsértődnöm?! Nem mondom, korábban sokszor vágytam rá, hogy meghívjanak a válogatottba, de valahogy mindig elfeledkeztek rólam. Hiába ment jól a játék, mondjuk Izraelben, a Beitar Jerusalemben, nem jutottam eszébe egyik kapitánynak sem. Aztán amikor legutóbb meghívtak, abban sem volt sok köszönet. Debrecenben fogadtuk a lengyeleket, és meggyőződésem, Bicskei Bertalan csak azért válogatott be, hogy ezzel gesztust gyakoroljon a debreceni szurkolók felé. Propagandajátékos voltam… – Akkor mégiscsak a sértődöttség az oka a lemondásnak. – Mondom, hogy nem! Egyszerűen nem férek be a keretbe, ha én kapitány lennék, eszembe se jutna meghívni magamat, mert már lassú vagyok, és nem lennék igazán hasznára a csapatnak. – Nocsak… Lassúnak tartja magát? – Gyorsan gondolkodom a pályán, de már lassan cselekszem. Ez van. Lothar Matthäus egyébként nagyon korrekt volt, amikor a teremtornán találkoztunk, és negyedórát beszélgetett velem. Ô elfogadta az érveimet, elismerte, kényszerből ne legyen senki válogatott. Persze szurkolok neki és a nemzeti csapatnak, hogy sikerüljön kijutni a németországi világbajnokságra. – Vallja be: a szíve szakadna meg, ha valóban sikerülne. – Dehogyis. Tiszta szívből örülnék a sikernek, nem lenne bennem féltékenység vagy ilyesmi. Tudja, olyan ember vagyok, aki nem szokta megbánni a döntéseit. Jólesett, hogy Lothar Matthäus beválogatott a negyvenes keretbe, de nekem már elég, ha csak a Debrecenben játszom. Itt, a Lokiban fejezem be a pályafutásomat. – Ez elképesztő! Még nincs harmincéves, és csapata legjobbja. Engem nem csap be, a lelke mélyén valami nem stimmel, amiért nem akar címeres mezt húzni. – Elmondtam mindent, amit ezzel kapcsolatban akartam. Nem fogok hiányozni a válogatottból. Úgy, ahogy korábban sem hiányoztam senkinek…
