Egy film az örökkévalóságnak

– Ezek szerint semmi dáridó, semmi kerti parti Badacsonyban, az imádott telkén?
– Szép idő van, de azért Badacsonynyal még várjunk néhány hetet, ami pedig az ünneplést illeti, a barátaim természetesen felköszöntöttek, de én sohasem voltam az a nagy bulizós fajta.

Könyörögtek a BL-jegyekért

– Tulajdonképpen ezzel a kérdéssel akartam kezdeni a beszélgetést, de mégsem akartam rögvest meghökkenteni: melyik a kedvenc filmje?
– Hát most aztán valóban meglepett. Beszélgettünk már sokszor, de ilyesmit még nem kérdezett. Mindegy… Ha valóban kíváncsi erre, akkor elmondhatom, hogy a Ben Hur, a Spartacus, a Hét mesterlövész, no meg mondjuk a Hyppolit, a lakáj című filmeket szeretem a legjobban.
– Látja, mester, én azt hittem, hogy kapásból rávágja: az Eurofradi. A film, amely a Ferencváros immár legendás Bajnokok Ligája-szereplését örökítette meg.
– Értem. Persze hogy szeretem azt a filmet, és ha olyan baráti társaság jön össze nálam, akkor néha még beteszem a videóba, és lejátszom századszor, ezredszer. De tudja, nem kell nekem egyetlen kockát sem megnéznem ahhoz, hogy visszaidézzek bármit is abból az időszakból. Itt van ni, a fejemben minden! És az a legszebb az egészben, hogy igazából az elmúlt években éreztem, milyen nagy dolog volt nekünk akkoriban a Bajnokok Ligájában szerepelni. Ahogy öregszik az ember, úgy értékeli a múltbéli sikereit, de ma már csodálattal gondolok vissza azokra a hetekre, hónapokra, amikor valóságos futball-láz tombolt hosszú-hosszú idő után Magyarországon. Az emberek hajnalokon sorban álltak meccsjegyért, és a különböző vidéki településekről megállás nélkül hívtak bennünket telefonon szinte könyörögve, hogy jönnének harmincan, ötvenen, százan, csak engedjük be őket.

Kerüli a kínos vitákat

– Ha már a BL-szereplésről beszélünk, az Ajax, a Real Madrid és a Grasshoppers elleni találkozókra gondolunk, akkor csaknem tíz év távlatából árulja el, az volt-e a maximum a Fraditól, az ön csapatától, amit akkor elért? Döntetlen itthon a Real és a Grashoppers ellen, felejthetetlen győzelem Zürichben, majd vereség Amszterdamban és Madridban.
– Olykor arra gondolok, hogy balszerencsések voltunk, hiszen az egyik legerősebb csoportba kerültünk. Már nem emlékszem a többi csoport beosztására, de ha elkerüljük az Ajaxot és a Realt, talán – hangsúlyozom: talán! – még mehettünk volna egy kört. Ezen azonban már felesleges elmélkedni. Amit elértünk akkor, az a csapat erejét mutatta, és én ma is állítom, mindezt annak köszönhettük, hogy a játékosaim nem ijedtek meg az öltözőfolyosón. A félelemnélküliségnek köszönhettük tehát az Anderlecht elleni továbbjutásunkat is, egyfolytában arról beszéltem a fiúknak, hogy a belgák semmivel sem jobbak nálunk, és ők ezt elhitték nekem.
– Azért az ön pályafutása nem csak edzői sikerekből állt: játékosként nagy sikerei voltak, kétszeres olimpiai bajnok, amit egyetlen más magyar futballista sem mondhat el magáról.
– Meg is becsültek engem és csapattársaimat! Emlékszem, az ezerkilencszázhatvannégyes tokiói aranyéremért tízezer, a hatvannyolcas mexikói elsőségért tizenötezer forintot kaptunk. Akkoriban ez volt a tarifa. A badacsonyi nyaralót akkoriban vásároltuk, és negyvenezer forintba került. Mindezt csupán azért említem, mert most elképesztően sok pénz van a futballban, még nálunk is. A játékosok katasztrofális teljesítmények után milliókat tesznek zsebre, és emellett megy a nagy siránkozás.
– Elég lehangoló a véleménye…
– Nem, kérem, nekem megvan a véleményem mindenről. Tőlünk annak idején gyakorlatilag elvárták, hogy mindenhol nyerjünk, amikor például hatvannégyben Spanyolországban az Európa-kupán harmadikok lettünk, majdhogynem magyarázkodnunk kellett itthon. De az olimpiai győzelmeket vagy a VVK-viadalt is úgy fogták fel: még szép a jó eredmény, ennyivel tartozunk a szurkolóknak. Manapság fényévnyire vagyunk mindettől, mégis sokkal nagyobb a felhajtás és összehasonlíthatatlanul több a pénz…
– Félek, hogy most jön az a rész: és már meccsre sem jár…
– Pedig ez a helyzet. Ezerkilencszázhatvanhatban távoztam a Ferencvárostól, és azóta nem voltam futballmecscsen. Akkor annyira megsértettek, hogy azt mondtam, elég, ebből többet nem kérek. Mit keresnék én az Üllői úton? Kell az nekem, hogy úgy járjak, mint Albert Flórián? Még tőlem is megkérdi valamelyik biztonsági őr: ki maga, mit keres itt, és van-e jegye?

Tévedés, amire büszke lehet

– Evezzünk békésebb vizekre: az ön által irányított BL-csapatban játszott két nagy tehetség: Lisztes Krisztián és Vincze Ottó. Két futballista, két karrier – mit gondol erről?
– Ami Vincze Ottót illeti: vegyes a kép bennem vele kapcsolatban. Rendkívül tehetséges játékosnak tartottam, de úgy látom, nem futotta be azt a pályát, amit kellett volna. Emlékszem, a Grashoppers elleni idegenbeli találkozónkra, amelyen kényszerűségből balhátvédként szerepeltettem. Az első félidőben bűnrosszul játszott, még szegény Knézy Jenő is lekövetelte őt a pályáról. Bizony isten mondom, ha lett volna megfelelő cserejátékos, le is cserélem. Aztán a második játékrészben a mezőny legjobbja lett, és rúgott két olyan gólt, amelyet még ma is ismételgetnek. Lisztes Krisztián pályafutása sínen van, jó csapatban szerepel, állandó játéklehetőséghez jut, bár halkan megjegyezném, úgy érzem, Brémában nem fogadják el őt teljesen a többiek, és gyakran kihagyják a játékból, nem paszszolnak neki.
– És önnek a Fradi-öregfiúknál?
– Viccel?! Engem csak úgy tömnek labdával…
– Sok ez a hatvanöt esztendő?
– Ha leírja, akkor azt mondom, hogy sok. A helyzet pedig az, hogy egyszerűen nem vagyok hajlandó tudomást venni erről a hatvanöt esztendőről. Sok mindent szeretnék még csinálni az életben, de edző már nem akarok lenni.